Lukács László: 1948–49 jeles napjai a néphagyományban. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 35. (1998)

35 A pákozdi győzelem emléke A pákozdi győzelem egyik nemzeti szimbólumunk. 1848. szeptember 29-én az Erdéllyel frissen egyesült Magyarország új fővárosától, Pest-Budától 50 km-re, a pákozdi és a sukorói dombokon, Batthyány Lajos miniszterelnök és Kossuth Lajos pénzügyminiszter szervezőmunkája eredményeként felállított magyar nemzeti hadseregnek sikerült megállítani Jellasics támadó seregét (Demeter 1998). A nemzetőrség és a honvédsereg sikeres szervezésében nagy szerep jutott az áprilisi törvényeknek, a jobbágyfelszabadítás tényének, amely a volt úrbéresek tömegeit állította a szabadságharc zászlói alá (Varga 1971; Für 1994). A szabadságharc első győzelmes ütközetének emléke még az 1970-es években is elevenen élt a néphagyományban. A Pákozdon végzett néprajzi adatgyűjtések során lejegyzett történeteket a negyvennyolcas hagyományok két évtizeddel ezelőtti állapotának bemutatása céljából idézem: "Ez a Cseh Gáborné szokta mesényi, az Örzse néni, hogy őnáluk az ipa, mármint az apósa, hátul feküdt a szobába, így az ajtó mögött vót az ágya, azt' amikor bement a katona, amikor bement a horvát, nagy kést vágott vóna hozzája az ágybul. De nem vót az öreg beteg, csak úgy feküdt... aztán akkor ottan bele akarta vágnyi, aztán akkor azon lett az a csata, hogy föl akarták a falut is tüzenyi. Azon a vitán keletkezett az, hogy föl akarták tüzenyi Pákozdot, aztán mit tudom én, ki könyörgött, mikor a horvátok itt vótak... aki bement Fehérvárra, a magyaroknak vót ő a kémjük, aki bement árúnyi a barackot. A barackot mikor bement Fehérvárra árúnyi, azt' mondja neki a horvát vezér - ott a városháza előtt árúta - 'Haj, de szép barackod van leánkám!' 'Vegyen belőle az ur' aszongya, 'vegyen belüle!' 'Veszek is belüle, leányom!' 'Hú - aszongya -, mennyi katona van itt! Vannak maguk még százan is!' 'Van ám! -aszongya - Húgomaszszony, nyolc ezren vagyunk itt!' No, ez a leán, mikor hazagyütt Fehérvárrul, akkor ez itthun megmondta a magyaroknak; ezek főgyüttek Ozorábul, a mi magyarjaink. S itt álltak meg, hogy hátha itten meg tudnák állítanyi, hogy ne menjenek tovább a hazánkba a horvátok. Akkor a magyarok megforgatták a lovak lábán a patkót, úgy hogy mintha erre menne. Itt vót a sarok elöl, mintha erre menne, oszt pedig arra ment. Megforgatták, és akkor elmentek, megkerülték a Velencei-tót, arra is mentek, elmentek arra is, hogy mindenfelé mentek, pedig dehogy, azok mán onnét gyüttek ide. Azért vót Pákozdon a nagy ütközetük, és itt a Bogárhalomnál e, ide a herefődek alá a tóba, ide szorították be a horvátokat." (Tichy-Géró 1977, 1.) "Jellasics egyik tisztjét azt etalálták. Itt vót a Bogárhalomnál e. Azt buzogánnyal vágták meg. Még a mi rétifődünkbe, még mink találtunk is buzogányt, mikor itt dógoztunk. A tiszt fej beütést kapott. Ott a temetőbe, ott ahol most már végképp kiértünk a sírokkal, ott vót egy sírkő. Az valami fővezérnek vót a sírköve, de kidobták, oda a temetőszélre." (Tichy-Géró 1977, 1-2.) "A szomszéd házba, a régi házba negyvennyóckor horvátok vótak. És vót egy régi tükör, és a tükörbe fővette azt a szép cifra bundát, aszonta, hogyhát, ekezdte illegetnyi magát, hogy Magyarország kismennyország, nemsokára miránk osztják! - a horvát katona." (Tichy-Géró 1977, 2.)