Entz Géza Antal - Sisa József (szerk.): Fejér megye művészeti emlékei - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 34. (Székesfehérvár, 1998)
Fejér megye és művészeti emlékeinek története
pülés közepén emelkedő, hasáb formájú torony Válón, amely a korábbi templom 15. századi bővítménye volt. A tatárjárás előtt a megyében a védművek földvárak voltak. A tatárjárás (1241-42) után az újjátelepítés feladata elsősorban a Csák nemzetségre hárult - a királyi megyeszervezet ugyanis a 13. század második felében nemesi vármegyévé alakult. A Csákok építtették a Vértes délnyugati végén Csókakő várát, amely tojás alakú szabálytalan alaprajzával alsó és felső elkülönített részekre oszlott. Ma ez az egyetlen - konzervált - középkori várrom Fejér megyében. A várépítkezések elszaporodásáról más, ma már legfeljebb töredékekben létező várak tanúskodnak, pl. Bakonycsemyén (Csiklingvár), Bodajkon (Varjúvár). Kivételszámba megy a masszív megjelenésű szabadbattyáni Kula-torony, a 14. században emelt vár egyetlen fennmaradt építménye. Másodlagosan a 18. században kerültek középkori kövek Fejér megyébe. A Komárom megyei Vértesszentkereszt templomának és kolostorának a köveit hordták ide, elsősorban egyszerű építőanyagnak templomokhoz és malmokhoz. így épült, többek között, a pusztavámi plébániatemplom. Vértesszentkereszti faragványokkal díszítették a csákvári kastélypark kerti építményeit is; ezeket sajnos a II. világháború után szétbontották, és a faragott köveket a tatai múzeumba vitték. Összességében megállapítható, hogy bármennyire is központi szerep jutott a megyének a középkorban, a ma létező építmények és töredékek nem engednek jelentősebb építészeti és szobrászati alkotásokra következtetni; ennek megfelelően mester- és műhelykapcsolatok sem rajzolódnak ki. Végső választ ez ügyben a most folyó régészeti topográfiai kutatások fognak adni. A honfoglalás kori (10. századi) temetők elterjedése a megye egyenletes megszállásáról tanúskodik. A Mezőföld 10. századi magyar lakossága közé all. század második felében betelepített besenyőség a nagyállattartásra alkalmas rétes-zsámbékos helyeket találta meg, amelyekre a termékeny száraz homokhátakra húzódó magyarság ekkor már nem tartott igényt. A Sárvíz-völgyben alakult besenyő ispánság autonómiája 1352-ben, Nagy Lajos idején szűnt meg. A tatárjárás után a Sárvíz és Duna között alakult ki a kun kapitányság, a Hantosszék; a 15. századi oklevelek 13 kun szállást - pl. Előszállás, Hantos, Sárosd, Karácsonyszállás, Jakabszállás - említenek. A tatárjárás és a mohácsi vész (1526) közötti időszakban a megye településeinek száma egyre nőtt, a Hunyadiak korában már 430 volt. (A mai Fejér megye településeinek száma nem sokkal haladja meg a százat.) A középkori paraszt-lakóházakról kevés információ áll rendelkezésre. A pentelei Öreghegyen a régészek 12-13. századi, félig földbe mélyített, téglalap alakú, belülíutős kemencés házakat tártak fel. Földbe mélyített putriházakról későbbi forrásokban is történik említés. A mohácsi vész után a Dunamente a török csapatok felvonulási területévé vált. A 16-17. században a háborúskodások - főleg a tizenötéves háború (1593-1606) - és a török uralom következtében Fejér megye elnéptenedett, megmaradt lakói más megyékbe menekültek, vagy a nádas, mocsaras vízivilágba rejtőztek. Ekkor semmisültek meg a középkori épületek, de a pusztulást a településhálózat sem heverte ki soha. Egy részük végleg megszűnt - Perkáta határában pl. a régészek nem kevesebb, mint hat Árpád-kori falut határoztak meg -, más részük mint külterületi puszta, illetve később uradalmi major maradt meg. A török időkben a megyében jelentős építkezés nem folyt, csak a Duna menti stratégiai helyeken, Ercsiben, Adonyban és Pentelén emeltek palánkvárakat. Ezeket a török uralom után felszámolták. A 17. században - részben a török hódoltság idején, részben éppen a délvidéki felszabadító háborúk következtében - nagy számban telepedtek le rácok (szerbek). így rác település lett - nevében is - a Duna menti Rácalmás és Ráckeresztúr, vagy a mezőföldi Sárbogárd és Sárszentágota. 12
