Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
zete alapjában véve azonos. Előállításukhoz a két legfontosabb kellék a kéreg és a feneket adó vászon volt. Századunkban a fehérvári mesterek nem foglalkoztak szitavászon szövéssel. A szitakötésnek kizárólag a másik alaptevékenységét, a vászonnak a kéregre történő felszerelését végezték. A kéreg Romániából, Erdélyből érkezett. A múlt század végétől századunk első harmadáig igen jelentős szitakéreg termelés folyt a Háromszéki-medence több községében (Csomakőrös, Zalán, Zágon). A parasztemberek kiegészítő foglalkozásként a vörösfenyő kérgét lehántották, méretre vágták, megszárítva szállítható állapotba hozták. Beszerzése a fehérvári iparosok részéről nem közvetlenül, hanem budapesti kereskedőkön keresztül történt. Régebben a jobb minőségű fenyőfa kérgét használták. AII. világháború alatt a szállítás, ellátás visszaesett, a kéreg minősége sokat romlott. Az utóbbi időben bükkfa kérget használtak, de ennek tulajdonságaival elégedetlenek voltak. Szentes János a két háború között, illetve azt követően a szászrégeni származású, erdélyi kapcsolatokkal rendelkező Csorna Sándor budapesti, Aréna úti üzletéből, majd a tulajdonos halálát követően az utóbbi évtizedekben Kamarás Imre cégétől, a Mező Imre útról hozatta az alapanyagot, értve ezalatt a szövetet is. (Csorna Sándor üzletében szitaszövő gépek is működtek.) A kéreg karikában érkezett. Egy karika 10 kérget foglalt magában, azonos méretekkel. Tekintve, hogy mind szitából, mind rostából különböző nagyságúakra volt szükség, ennek megfelelően különböző méretű kérgeket hoztak forgalomba. A szita 4-5 collosnál kezdődött, s az óriási méretű, pékségekben, uradalmakban használt 15-16-osnál végződött. Balázsikék szerint 19 coliig minősült szitának, attól kezdve 27-ig rostának. Szentes Jánosné szerint a rosták 23-26 callosak. A leggyakoribb méretek a szitánál, a paszérozáshoz az 5 collos, a liszthez a háziasszonyok igénye miatt a 9-10-11 collos, a rostánál a 14-15 collos. A rosta kérge erősebb is volt, mint a szitáé. A fenék szita esetében lószőrből (magyar fajta ló szőréből), sárgarézből vagy selyemből készült. Legjobbnak a lószőrszitát tartották, s ebben a kategóriában is két fajtát különböztettek meg. A liszt szitálásához a gyengébbet használták, mely 1 szálból szövődött, piros színűre festették. Az erősebb, 4 szálas, fekete színű apaszérozószita volt, mely a nagyobb nyomást is kibírta. A rézszitát liszthez alkalmazták. 1941-42-ben jelent meg a selyemszita, melyet inkább csak a háborús időkben használtak. Segítségével az akkori gyenge minőségű lisztből elkülöníthető volt a korpa. Az utóbbi évtizedekben a lószőr is eltűnt, s maradt a sárgaréz fenék. A rosta horgonyzott fenekű volt, így cinszövetről is beszéltek. A funkcióból eredően a búzarostánál sűrűbb, babrostánál és a tarhonyarostánál ritkább szövésű, nagyobb lyukú feneket alkalmaztak. Az utóbbi kettő közt a különbség abban rejlett, hogy a tarhonyarostát nem vasalták meg, s ha a tarhonyához szükséges nagy erővel nyomták, akkor így a fenék nem sérült meg. Az 1910-20-as években még rézrostát készítettek a tarhonyához. A sűrű, közepes és ritka szövésű szövetet, mint említettük, budapesti kereskedőktől szerezték be, 5-10-15 m-es tételekben. A tőkeerősebb, üzemszerűen dolgozó mesterek a feneket saját műhelyükben szőtték, szövették, míg a kisebb mesterek úgy vásárolták. A munkafolyamat a karikában található anyagok osztályozásával kezdődött, kiválasztva közülük azt, amelyik az alsó vagy felső résznek, a ráfnak megfelelő. Először mindig a karika közepéről vettek ki kérget. Egy óra hosszat tiszta vízzel töltött sajtárban áztatták, hogy jobban megmunkálható legyen, ne pattanjon el. Áztatás után ferde rúdra tették, hogy a fölösleges víz lecsöpögjön róla. A további munkát a mester a szitás pádon ülve végezte. A beáztatott kérget két térde közé vette, betette a keresztfát, s igyekezett kör alakot görbíteni. Az összeérő kérget két helyen klupnival egymáshoz fogta. Mikor a csiptető jól összefogta a szitát, a keresztet ki lehetett venni. Anagyságot, formát callosmérővel ellenőrizték. Az e célra kialakított faeszközökön rovátkák jelölték az egyes méreteket. Következett a szita kikötése. A harmincas évek végéig afrikai pálmával, annak eltűnése után hárssal (Balázsikék háncsnak említik) végezték, amit előtte szintén beáztattak. A hárs előtt a kérget pindallal átszúrták, s a lyukon átbújtatták a görbe befűző tűbe húzott hársat. Tű nélkül is történhetett a kikötés. A pindallal előre böktek, s a kihegyezett háncsot úgy bújtatták át. Négy-öt lyukat csináltak, másfél-két cm-es öltéseket végeztek. Mi81
