Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
1828-ban mindössze egy mester dolgozott Palotavárosban. Székesfehérvár szabad királyi város tanácsa 1837-ben meghatározta, hogy a tűzvészek alkalmával milyen feladat hárul az egyes céhekre. Eszerint a szitások - más céhbeliekkel együtt - az oltásnál „vizikánnáknak rendben történendő kézrül kézre való adása eránt... dolgozóknak” rendeltettek (Szabó 1938, 55). Hogy számuk ekkor mennyi lehetett, nem tudjuk. Palugyay Imre 1853- ban hármat említ, Drucker József 1855-ben 3 mestert, 2 segédet, 1 tanoncot, majd 1868- ban 4 mestert és egy-egy segédet, illetve inast (Palugyay 1853, 159; Drucker 1868, 21). Századunk elején a város mindhárom mestere, nevezetesen Lencsés György, Lencsés István és Szentes János a Palotavárosban, azon belül is a Simor utcában (Piac tér) dolgozott. A Székesfehérvári Friss Újság 1901. március 13-i számában megjelent hirdetés képet ad az akkori szitás termékekről, illetve árukészletekről: „SZENTES JÁNOS szitás és konyhaberendezési üzlete Buza-piacz és Simor utcza sarok (Marschal-ház). Ajánlja a nagyérdemű közönségnek kész raktárát paszírozó-, czukor-, liszt-, és dohány sziták. Továbbá mindennemű gazdasági rostákat-, sodrony-szövetek és fonatokat, sodrony ágybetétek fa és vaskerettel. Nagyraktárt tart, kész puhafa konyhaberendezésekből, úgymint konyhaszekrények-, mosó- és fürösztő teknyőket, konyhaszékek és zsámolyok, gyúró és húsvágó deszkák, sodrófák, szakajtókosarak, vizes sajtárok stb. Szitamunkák javításra elfogadtatnak jutányos áron.” 1930-ban a város szitásai (Balázsik Antal, Szentes János és Lencsés István) egyaránt a Simor utca lakói. Az 1980-as évek elején már csak özv. Szentes Jánosné dolgozott, tőle az ipart mára unokája ViniczTibor vette át. A város és környéke szitákkal, rostákkal történő ellátásában századunkban Balázsik Antal és Szentes János játszott meghatározó szerepet. Közülük különösen Balázsik Antal életútja kanyargósabb. A Komárom megyei Kecskéd községben született 1900-ban szegény családban. Apja kádármester volt, aki az I. világháborúban elesett. Az ötgyerekes családban a fenntartói feladat Balázsik Antalra hárult. A családi emlékezet szerint 1914- ben állt be inasnak Szombathelyre Szabó József sodronyfonat, ágybetét és lakatosműhelyébe, s 1917-ben szabadult. Megmaradt munkakönyvében viszont 1916. december 8-ától 1918. április 14-ig terjedő munkaviszony szerepel. Szabadulását követően a vándorlegények életét élte, mely a mesterség elsajátítása mellett a kereset miatt sem volt közömbös. Ott igyekezett beállni, ahol néhány krajcárral többet fizettek mint másutt. Már ekkor a család, illetve az önálló műhely alapítására gondolva takarékos életet élt, ami haláláig tulajdonsága maradt. Első útja Pozsonyba vezetett. Brandmayer Alfréd szitásmesternél 1918. május 1-jétől május 18-ig dolgozott. A következő állomás Wéber Józsefné szitás Tatán. Előbb 1918. július 8-ától 1919. március 25-ig, majd április 23-ától meg nem állapítható ideig. A következő év január 5-étől 1921. november 5-ig ismét mesterénél, Szabó Józsefnél, majd december 2-től Hivatal András salgótarjáni sodronygyárában vállalt munkát. 1922. február 25-én innét is megvált, s március 24-én újra Wéber Józsefné alkalmazásába került. Valami oknál fogva azonban még aznap odébb állt, s április 19-én Hutter és Franz Szitaáru és Nemezposztó Gyárak Magyarországi Telepe (Budapest) dolgozója lett. Rövid ideig, május 20-ig maradt a fővárosban. A következő év május elsejétől 1924. június 21-ig Mosonban, Béli Józsefnénél tevékenykedett. Távozása után Grazban az Alpenlandische Drahtindustrie Férd. Jergitsch Söhne cég alkalmazottja. Néhány hónapos ottlétéről megbízható munkájáról 1926. szeptember 14-én állítottak ki bizonyítványt. 1927. április 21-én Tatán szerzett szita- és sodronyfonó mesterlevelet. Előbb Kisbéren dolgozott néhány hónapot, de az ottani rossz megélhetési viszonyok miatt 1927 őszén Székesfehérvárra költözött. 1929. július 30-án szita- és rostakészítő szakmára iparengedélyt váltott Simor u. 17. (utóbb Piac tér 40.) szám alá, ahol élete végéig dolgozott. Ez az év nem csak a végleges letelepedést, hanem a családalapítást is meghozta. Felesége a móri születésű Langmár Mária volt. Házasságukból 3 gyerek született. Székesfehérváron a 40-es évekig jóformán csak szitát és rostát állított össze, ami mellett az ágybetéthez a sodronykészítés másodlagos maradt. A háborús idők megélhetési nehézségei miatt egy kézi hajtású géppel megkezdte a drótfonást is, s mellé zománcedény és háztartási cikkek árusítására, kereskedésére 1940. november 20-án kapott engedélyt. A városba kerülésétől kezdve a háborúig foglalkozott a hullámos fonattal, amit kerítések készítésénél használtak föl. A munkát 1937-1943 között segéd könnyítette. 79
