Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
lomba vagy más megbecsült helyre belépve vették le. Üdvözlésnél sem emelték meg, hanem csak ujjal billentettek rajta. Még alvás közben sem váltak meg tőle, a nyári munka szüneteiben alatta szunyókáltak. Egykor más fejfedővel fel nem cserélték volna: a sapkát nadrágos emberhez illőnek tartották. A nagyfokú, téli-nyári használat ellenére a jó kalap mintegy évtizedig eltartott. A teljesen kézimunkával készült még tartósabbnak bizonyult: a parasztembert nemegyszer az ünnepiként hordott vőlegénykori kalapjával együtt temették el. A múlt század első felének tudósításai a parasztság köréből a széles karimáju, nagy, kerek kalapokról szólnak. Ezeket felhajtva, de lekonyuló karimával is viselték, s ilyenkor bizony túlértek a váll szélességén. Idővel a karima - jelentős részben a hatósági tilalomra - mind kurtább lett, de az öregebb nemzedék sokáig ragaszkodott a szélesebb formához. Ennek mintegy továbbéléseként századunk első felében a palotavárosi kalaposok az időseknek nagy szélű, a középkorúaknak keskenyebb, a fiataloknak kicsi karimájú változatokat készítettek. Széles karimához magas, keskenyhez alacsonyabb tető illett. A század eleji öregek felhajtott vagy egyenes szélű kalapot hordtak, rávertek a legény kezére, ha a karimát lehajtotta. A parasztság csaknem kivétel nélkül vásáron vette a kalapot, így a mesterek rendszeresen vásároztak. Minden településre, vásáros helyre olyan kalapot vittek, ami az adott helységben és környékén elfogadott, szokásos volt. Ehhez természetesen pontosan kellett ismerni az egyes falvak viseletét. A vásárokat felkeresve Fejér megye határát alig lépték túl, de Kisbértől Adonyig, Martonvásártól Simon tornyáig vették áruikat. Ezen kívül leginkább Székesfehérváron, Lovasberényben, Móron, Sárbogárdon, Pátkán, Bakonycsernyén árusítottak, de eljutottak Válra, Ercsibe, Balatonfőkajárra is. A székesfehérvári mellett -jó környéke miatt - a legnagyobb vásárt és hasznot a lovasberényi hozta. A kalapokat a vásárra lemezzel borított deszkaládába készítették elő, mely az időjárás viszontagságaitól is védte az árut. Helyi piacra, vásárra a könnyebb fonott ládában vitték. Egy-egy tartóeszközbe 200-250 kalap is befért. A fehérvári mesterek legalább 200, de sokszor 4-500 különféle fazonú és fejbőségű kalappal indultak útnak, a községbeliek ennél jóval kevesebbel, némelyik csak 40-50-nel, s mindössze egy-két fazonnal. A palotavárosi kalaposok a gyapjú alapanyagúakon kívül legfeljebb vadászkalapot vittek. Palotaváros kalaposai hosszú időn át lovas kocsikkal, alsóvárosi fuvarosokkal szállíttattak, s csak jóval 1945 után fogadtak autót. Gyakran többen összeállva bízták meg a fuvarost, így a Dittrich család mindig egy-egy ismerős cipésszel (Escher, Harza, Mayer) szövetkezett. A kocsira két ládájukon kívül felpakolták az árusító sátor tartozékait, deszkáit. Távolabbi vásárokra már éjfélkor, egy órakor elindultak, hogy reggel hétre megérkezzenek. Útközben valamelyik kocsmánál a kocsis megkapta a neki mindenképpen járó fél deci pálinkát és a friss zsemlyét. (Hazafelé 3 dl bort fizettek neki.) A vásárban az iparosok szakma szerint alkottak sort. A kalaposok vásári magatartását a céhes világból örökölt viselkedési mód, egymás tiszteletben tartása és a vevő megbecsülése hatotta át. A vásártéren a legjobb hely mindig a helybeli legöregebb mestert, annak sátrát illette meg, azután következett a többi helybeli, majd a környékbeliek - érkezési sorrendben. Legtöbbször fehérvári, móri, dunapentelei, dunaföldvári, perkátai, sárbogárdi, sárkeresztúri, enyingi kalaposok árultak egymás mellett. A sátorozási, a sátor felépítését 8 óránál előbb soha nem kezdték, elkészültével megreggeliztek. 9 órakor - régebben a legöregebb mester szavára - kezdtek kipakóni. Előtte hiába jött a vevő, nem szógáták ki. Az egy sorba került 7-8 kalapos mindent egyszerre csinált, a másikat véletlenül sem előzte meg. Azonos árban is kínálták termékeiket, a két világháború között általában 4-5 pengőért. Kilenctől délig, fél egyig, jobb időben, nagyobb forgalom esetén 3 óráig tartott a vásár, azután elpakoltak és indultak hazafelé. Este 8-9 órára mindenképp igyekeztek megtérni. Leginkább tavasszal, húsvétkor vagy pünkösdkor fogyott a kalap. „Húsvétra veszünk egy kalapot!” - mondogatták a parasztcsaládokban. Az időjárás azonban lényeges befolyással bírt, mert ha húsvét nagyon koránra esett, akkor inkább a pünkösdi forgalom volt erős. 77
