Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)

Kézművesipar a Palotavárosban

alakot, formát. A mester a tűzhelynél felmelegített sajkát fogóval vitte a présgéphez, a fejpréshez. A sajka hőfokáról megnyálazott ujjának hozzáérintésével vagy arcának közel tartásával győződött meg. A túl forró sajkát hűlni hagyta, nehogy elégesse a kalapot. Szük­ség esetén a mester a rajta levő kötény aljával ki is törölte az eszközt, nehogy a benne lévő szennyeződés ráégjen a kalapra. A sajkába helyezett kalapot - miután a prés alá tolta, s a benne lévő gumira egy darab fát tett - a gép karjának elmozdításával nyomás alá helyezte, a gumi minden irányba terjedni akarván, a sajka falához szorította a tompot, így az még inkább felvette a kellő alakot. A nyomás a formázáson túl tömörítetté az anyagot. Mind­ezeket segítette elő a sajka hőmérséklete. A néhány másodperces nyomást a mester a gép karjának felemelésével pár pillanatra megszüntette, majd azonnal megismételte. Azután kivette a kalapot a sajkából, eltávolította a gumit, s a levegőben néhányszor meglóbálva hűtötte a fejfedőt. A hőmérséklet jelentős csökkenése után megismételte a műveletet, még egyszer préselt, hogy az eredmény biztosabb legyen. A préselés folyamata a gyári termelésből került a kisipari tevékenység körébe. Számos vidéken ezt a mozzanatot a kalaposmesterek nem hajtották végre, hanem a visulást náluk rögvest a szélmegmunkálás követte. Afehérvári mesterek úgy emlegették, „a régi időkben csak vasalás volt, préselés nem.” A préselést megelőzően kivett forma - más tájegységek gyakorlatával ellentétben - többé már nem került vissza a kalapba. A gumi eltávolítása után a felmelegedett anyagba egy, a fejbőséghez állítható, karikába hajló rézlemezt helyeztek úgy, hogy az feszüljön, s ezáltal a kalapnak éles hantja legyen. Amint a gyapjú megcikkadt, kiemelték a rezet. A fehérvári műhelyekben a préselés után még egyszer sor kerülhetett a gőzölésre. E célra a tűzhelyen álló kb. másfél liter vizet magában foglaló, horganyzott, doboz alakú lemezedényt használták. A belőle kiálló tölcsérszerű részen távozott a gőz. A kalapnak a préselés utáni nem kívánatos fényét a gőz fölé tartással vette el a mester. Másrészt belülről is átgőzölhette a kalapot, mely ily módon könnyebben betűrhető lett. Az utóbbi okból esetleg még a staférozást követően is gőzöltek. A préselés befejeztével a munka ismételt visulással, majd raszlizással folytatódott. Amíg a fej megmunkálásának nélkülözhetetlen eszköze a forma, addig a karimáé a raszli vagy karimafa volt. Meghatározta, hogy miképp álljon a kalap széle, ezért karimaprésnek is nevezték. A raszlik fejbőség, karimaszélesség és ívelés szerint különböztek egymástól. Minden formához tartozott egy, ugyancsak hársfából, gyárilag előállított tömör ovális ka­rika, azaz raszli. Ezt nem közvetlenül az asztalra állították, hanem egy négyszögletű fará­mát, a sámlit tették alá. (Jellegzetes sámliméret: 30 cm hosszú, 22 cm széles, 15 cm ma­gas.) A sámlira tett raszliba a mester a fejével lefelé helyezte be a gondosan lekefélt kalapot. Azután nedves ruhán keresztül, meleg vassal megraszlizta a fejfedőt, pontosabban a kalap szélét rávasalta, rányomta a raszlira. A karima ily módon nyerte el a megfelelő ívelést. A fejrevalók széle természetesen fazononként eltérő módon ívelt, ráadásul egy adott kalap­nál elöl és hátul mindig másként alakult az ív, mint oldalt. Egyes fazonoknál nem raszlit, hanem ramfli zsinórt alkalmaztak. Ilyenkor a kalapot a raszlizással ellentétes módon, fejével fölfelé helyezték a szatlira. A mintegy 50 cm hosszú­ságú zsinórt a kalap külső széléhez fektették, úgy vasalták rá körös-körül a szélt. így állt elő rámflis kalap. A régebbi, raszlizott kalapokon a karima ívelten, a fejjel szinte párhuzamosan állt. A rámflis kalapok karimája viszont már közel sem volt ennyire pörge. Az utóbbi évtizedek fejfedőinek széle pedig csaknem vízszintes.Tehát a múltból napjaink felé haladva a kalap­szél merészen felkunkorodóból mind laposabb lett. Araszlizás után a kalapot állni hagyták, amíg megszáradt. Korábban a kiszáradás végett homokzsák alá tették (Varga 1956,15). A tompból történő kialakítás, megmunkálás nyomán a kalap karimája mindig szélesebb maradt a szükségesnél. A felesleges rész eltávolítását, az egyenetlenségek megszüntetését szolgálta a körülvágás. A mester először a szatlin álló steklire egy kb. 3 cm átmérőjű, két lyukkal ellátott ovális alakú fára húzta rá a kalapot. Ászéi körülvágásánál ugyanis belülről ez adott kellő támasztékot a hozzányomott vágóeszköznek. Agyári eredetű réz körülvá-70

Next

/
Thumbnails
Contents