Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
gón cm-es beosztás segítette elő a kellő beállítást, ezáltal a kívánt szélességben való vágást. A borotvapengével működő gyorsan sikló eszköz révén a mester 3-4 mozdulattal, a vágót maga felé húzva, néhány másodperc alatt körülvágta a kalapot. Egy-egy mozdulat kb. az óramutató kettes és hatos állása közötti pályát fogta át, azután fordítani kellett a szatlin. Némelyik kalapot többször is körülvágta, ha az első után szélesnek találta a karimát. Az 1920-30-as évekig a körül vágásra még egyszerűbb, fából vagy műanyagból készült, háromágú szerkezetet alkalmaztak. Ennek két rövidebb ágát magában foglaló homorú részét nyomták a kalaphoz. A harmadik, hosszabb ágon rovátkák, bevágások jelezték a szükséges szélességet. A kalapos ebbe illesztette kését, úgy vágta körül a szatlin az anyagot. Ennél is egyszerűbb, s nyilván korábbi a görbeolló használata. A palotavárosi kalaposok vélekedése szerint a kalapszélt beszegni sem szükséges, mivel a jól megszőtt tomp úgysem rojtosodik ki. Lehetőleg maradjon a kalap sima, vágott szélű. Ha szegtek, akkor is inkább saját anyagával végezték a műveletet. A rátett szegélyről némileg elmarasztalóan jegyezték meg, hogy a kopás következtében kirojtosodik, elcsúfítja a kalapot. Az önmagából visszahajtott kalapot strecheltnek vagy beszegett szélűnek hívták. Ilyenkor kb. egy cm-rel szélesebbre hagyták a kelleténél a karimát, s csak úgy szabadkézzel ezt hajtották vissza. A mester egyik kezével igazította a szélt, s azt a másikban lévő meleg vassal levasalta. Astrecheléshez vizes ruhát is használt, hogy a vasaló ne égesse el a gyapjút. Végezetül drukholccal simította le, nyomkodta meg a visszahajtást. A szélt azután géppel varrták, tűzték le. Az egymással párhuzamosan futó, többsoros varrás (kétszer tűzött, szemben az egyszer tűzöttel) még díszére is vált a kalapnak. A visszahajtás pontosságát sablon növelhette. A jól felszerelt műhelyekben minden fejbőséghez lyukas, ovális alakú alumínium sablonokat tartottak, mégpedig 4,5,6 és 7 cm-es szélességben. A kalapra ráhelyezve nemcsak pontosabban, hanem könnyebben, gyorsabban dolgoztak. A szalaggal szegett kalaphoz legtöbbször 4-es vagy 6-os szegőt használtak, de néha 10-est is. (A mértékegység kalapgyári, léniában megadott. Egy lénia kb. 2,2 mm). A körülvágás és beszegés révén a karima megkapta végső szélességét, szabályos, ovális alakját. A folyamatot a kalap ismételt visulása zárhatta. A kalapkészítés utolsó szakasza a staférozás. Ellentétben az eddigi, férfiak által végzett munkafolyamattal, ez kifejezetten női feladat: a mester felesége, valamelyik családtagja vagy alkalmazottja végezte. A staférozás fogalma lényegében az izzasztó, a szalag és a bélés elhelyezését jelentette. Az izzasztón juhbőrből vagy viaszkos vászonból készült szalagot értettek, melyet belül, a hantnál varrtak apró öltésekkel a kalapba. Egykor 62-es fejméretre gyárilag szabták le, úgy árulták. A mester szükség szerint vágott le belőle. Az utóbbi évtizedekben viszont annyira megszűkítették, hogy a nagyobb kalapba tódani kellett. A juhbőr izzasztó pedig teljesen eltűnt a piacról. A szallagot a kalapos tekercsbe vásárolta. Szélessége szerint különböztettek 4-es, 6-os 9-es, 10-es, 12-es stb. szalagot, egész a 33-asig. Arégi, jó minőségű, szövött Ripsz-szallagot a II. világháború után a nagyon gyenge magyar és a valamivel jobb csehszlovák váltotta fel. A szalagból legelőször a masnit készítették el. Összerakták, tűvel összevarrták, majd ollóval levágták a szalagról. Mivel a masni ugyanannál a fazonnál kerülhetett hátúira vagy oldalra - némely vevő így, másik úgy szerette -, megkülönböztettek hátulszalagot, hátulmasnit, illetve oldalszalagot, oldalmasnit. Az előbbit általában 21-es, az utóbbit 24-es szalagból rakták össze. Egyesek szerint a kétféle masnit egyformára, mások szerint az oldalmasnit hosszúkásra, a hátulszalagot csokorba rakták össze. A masni szélét némely időben kicakkozták. A kalapra a szalagot, az átkötőt hátulról kezdve vitték rá, először ott tűzték le, s miután körül ráfeszítették a fejre, a másik végét is leöltötték. A találkozási pontot a masni takarta. Bélésül olyan anyagot használtak, amilyet kaptak, ebben kevéssé válogattak. A mesterek nemcsak a divat-, hanem a parasztkalapokba is raktak bélést. Az előbbiekbe inkább selymet, az utóbbiakba klottot, akár zöld, kék, piros színben is. A magukra 71
