Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
A kalaposmesterség nyersanyagává így a századelőtől a gyapjúból (illetve nyúlszőrből) készült, kúp alakú, gyári, immáron szőtt tomp vált. A jó minőségű magyar, osztrák, cseh kikészítést is felülmúlták az olaszok. A két világháború között a Dittrich család főleg Budapestről és Bécsből szerezte be a tompokat. Óbudáról a Gross és Weiss Kalap és Tompgyár Rt-tól és a Gizella úti Gyukit-Fischer gyártól vásárolták mindenekelőtt. Az 1950-es évektől Sopronból és a kelet-európai országokból kaptak anyagot. Közülük a román olyan gyalázatosán rossz minőségű volt, hogy alig lehetett felhasználni. A tompok mérete különbözött: 90, 100, 110, 120 gr között változott, a 130-asból nagy karimájú kalap készült. Ugyanakkor az azonos súlyú tompok - a szövés ritkább vagy sűrűbb volta miatt - eltérő nagyságúak lehettek. Az egyszerűnek tűnő kalapkészítés több, kellő ügyességet, gyorsaságot, szakmai ismeretet kívánó munkamozzanatból állt össze. Ennek során - a századfordulótól - a kisiparos termelői mód keveredett a nagyipari termelés munkaeszközeivel és eljárási módozataival. Az alábbiakban a kalapkészítés folyamatát elsősorban Dittrich István műhelyében látottak alapján tekintjük át. A mester legelőször a szinirű a visszájára fordította a tompot, majd a megmunkálást a stejfolással, azaz a keményítéssel kezdte. Általa a gyapjú merevebbé, formatartóbbá és vízállóbbá vált. Alapanyagul sellakkot vagy dragont használtak. Korábbi az indiai eredetű, barnás színű gyanta, az arany-sellakk felhasználása. Gőzben, vízben oldották cseppfolyós állapotúra. Hozzá képest kellemetlen szagú, gyengébb minőségű a napjainkig alkalmazott drágán. A növényi eredetű tragant a szükségesség előtt két héttel hideg vízben kezdték áztatni, oldani. Stejfolás előtt átszűrték, meglangyosították. A keményítő lebontásakor keletkező mellékterméket, a dextrint szintúgy felhasználták vele. A keményítéssel a kalapos bal kezét a tompba dugta, szükség szerint forgatta. Jobb kezében a stejfoló kefét tartotta. A keményítő anyagba mártott kefével stejfúta, keményítette munkája tárgyát, mégpedig a fején kezdve, s azután a karimának szánt részén. A teteje puhább maradt, kevesebbet kapott, a karimának viszont keményebbnek kellett lenni, nehogy hullámossá váljon. A tomp körös-körül mindenütt kapott a keményítőből. A mester időnként letette a kalapnakvalót a táblára, a munkaasztalra vagy annak sarkán végezte a műveletet, hogy jobban kezére legyen. A kefélést erős, erélyes mozdulatokkal végezte, hogy az anyag minél jobban beleivódjon, nyomódjon a tompba. Ezen cél érdekében összehajtogatta, nyomkodta, begyúrta a gyapjút, sőt néhányszor az asztal széléhez csapta. A keményítő anyag jól behatolt a gyapjúba, így hosszabb idő után, a szálak lekopásával sem szürkült ki a karima, nem látszott meg a keményítő. A kézimunka helyettesítésére az I. világháború után stájfulógépet alkalmaztak. A kézihajtású gép két, egymáshoz közel elhelyezett hengerből állt, s az egészet állványra rakták föl. Mikor nagyban ment a kalapkészítés, a tompot belemártották a kellő hőfokú keményítőbe, majd becsavarták a gépbe. így a hengerek nyomták bele a stájfot a gyapjúba. Mivel a keményítés a kalap fonákján történt, rögvest utána a tompot visszafordították színére. Következett a 10-15 percig tartó gőzölés, mely után különösen jól lehetett formázni, nyújtani a tompot. A tűzhelyen álló 10 literes, vízzel töltött fazekat rostélyos, lyukas fedővel takarták le, a sűrített vízgőz így tudott távozni. A tompot erre tették, majd egy másik, kisebb fazékkal fedték le. Kellő idő elteltével az átgőzölt tompot kivették, s míg ennek formázásával foglalkoztak, helyére került a következő. A gőzben teljesen föllazult, könnyen formálható tompot a mester előbb az asztal sarkán nyújtotta, tágította, majd ráhúzta a kiválasztott formára, azaz fölplatérozta. A formára húzásnál, a platérozásnál a legfőbb szempontnak azt tartotta, hogy minden oldalon egyenletesen, azonos mértékben húzza, nyújtsa az anyagot. így körben a karima azonos nagyságú lett, másrészt az anyag a szükségesnél jobban nem vékonyodott el. Ha a karima tájékán leszakadt, az a tomp hibája volt, visszaküldték a gyárnak, mely kicserélte. Az erőt igénylő munkát („formálható, de azért meg köll fogni”), a kalapos gyorsan végezte: meleg állapotban engedett a gyapjú, másrészt égette a kezet. A formánál eredetileg kisebb méretű tomp ráhúzását segítette elő az unterzacc. A10-12 cm magas csaknem henger alakú eszközt rendszerint egy fa forma felső részének lefűrésze-67
