Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
lésével állították elő. Tetején néhány cm hosszúságú tüske áll ki, erre illesztették az alján lyukas formát. Ilyen módon a forma, s vele együtt a tomp magasabbra emelkedett („lett helye a kéznek”), körben forgathatóvá vált, a platérozást jobban elősegítette. A formára ráhúzott tompot hurpanglival, azaz formamadzaggal rögzítették. Az erős lekötés, rászorítás biztosította, hogy a tomp valóban felvegye a kívánt formát, a madzag nem engedte széjjelterjedni. A csaknem egy méter hosszúságú formamadzaggal mindig hurkosán kötötték körül a kalapot. Az erős hurpanglit egykor kifejezetten e célra csinálták a kötélgyártók, később jobbfajta spárgát használtak. Az átkötés segédeszközeként vették igénybe a gyári eredetű, kereskedelemben beszerezhető trejbeznit. A nyeles, réz eszköz V-alakú fején mélyedés található, melybe beleillett a formamadzag. A hurpanglit ezzel a szerszámmal tudta a mester körben a kívánt helyre, a hantig - a karima derékszögű meghajlítási pontjáig - nyomni. Ahurpangli felkerültével látható volt, hogy a karimát a sok húzás, nyújtás megviselte. Ennek ellensúlyozására, továbbá, hogy a kihűlő kalapszél ne ugorjon föl, a mester levasalta, mégpedig előbb vas, majd favasalóval. Az utóbbi eszköz más néven a drukholc, egy sima talpú, ferde fogójú gyári szerszám. A vasalást már rendszerint a szatlin végezte. A vasalódeszka szerepét betöltő, közepén enyhén domború, korong alakú eszközt az asztalra helyezve használták. Mint a kalaposmesterség csaknem valamennyi szerszámja, ez is hársfából készült, átmérője 50 cm, vastagsága cm. Természetesen a könnyű, szét nem száradó hárs szolgált a forma alapanyagául. Gyári termék, tömör fából, esztergályozással alakították ki, rendszerint két darabból, melyeket csavarok fogtak össze. Alapja az emberi fej keresztmetszetét követve ovális, teteje az általa formálandó kalap fazonjától függően változó volt. Nyerges alja jól ráfeküdt a szadira. Alján egyvonalban három lyukat lehetett találni. A középső lyuk az unterzaccra és a visulógépre helyezésnél szükségeltetett, illetve két társával együtt elősegítette, hogy a mester ezekbe nyúlva emelni, kezelni tudta a formát, s vele együtt a kalapot. A formák mindenekelőtt különböző nagyságúak, különböző fejbőségű kalap készülhetett általuk. A fejbőség a forma alsó szélének, kerületének hossza centiméterben, A kalaposok általában 52-estól 59-esig teijedő formákat használtak, az ezen felüli már ritkának számított. Minden egyes fejbőséghez többfajta fazon kapcsolódhatott, emelve a szükséges formák számát. Dittrich István műhelyében a II. világháború előtt egy fejbőségből 7-8 fazonú formát lehetett találni. Összességében mintegy 500 formával rendelkezett. A faformák mellett már 1945 előtt elterjedtek a könnyebb alumíniumformák. Előnyük abban is rejlett, hogy rajtuk könnyebben száradt a kalap. A következő munkaszakasz ugyanis a szárítás. Egyszerűbb megoldásként a szabadban, a napon szárították a formára platérozott kalapokat. Általában másnapra, 24 óra alatt megszáradt az anyag. Télen, a kályha mellé helyezett állványon valamivel gyorsabban kiszáradt, de rendszerint akkor is csak másnap munkálhatták tovább. Lényegesen felgyorsult a folyamat a műhelyen belüli, teljesen elzárt, ajtóval ellátott külön helyiségben, a szárító ban. A koksztüzelésű kályhával fűthető helyiség körben elhelyezett falipolcain két óra - egy délelőtt alatt leszáradtak az egymás mellé helyezett kalapok. A helyiséget egyébként 70-80 C°-ra fűtötték fel. A szárítóból kivett, kiszáradt kalapról a mester azonnal levette az immáron könnyen kioldható formamadzagot. Közben a tűzhelyen, a kokszkályhán, sőt a legutóbbi időben a gáztűzhelyen melegedett a 2-es vagy 3-as nagyságú (azaz ennyi font súlyú) öntöttvas vasaló A kisméretű, de nehéz vasalók közül különösen a 3-ast tartották jónak a karima ismételt levasalásához, amit hullámosodása, tartásvesztése tett szükségessé. Újra használatba kerülhetett a drukholc is. A vasalás végeztével a mester a hantnál egy-egy szeggel hozzászegezte a kalapot a formához, majd lekefélte. Előbb drótkefével, majd ruhakefével szálába kefélt, tehát oly módon, hogy a gyapjúszálak lelapuljanak. Egykoron ellentétes irányba is kefélték a szálakat, azaz fölkefélték, de az utóbbi évtizedekben már ezt nem csinálták. Korábban a vasalást követó reibolás a nagyobb szálak levételét, a tisztítást és a simítást szolgálta. Reibpapírt (csiszolópapír) és kefét használtak hozzá. (Varga 1956,15.) 68
