Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
vilégiumokhoz nyomtatásban mellékelt céhbeli szabályok 17. cikkelye e tekintetben így rendelkezett: „Senki a Legények közül az úgy nevezett korhely hétfőn (blauer Montag), vagy más dologtévő napokon ne merje a munkát elkerülni, fél vagy a környülállások szerént egész heti bérének vesztesége alatt, mellyet a Mestere kifogni, s a Czéhládába adni tartozik némelly részt belőle az el-henyéltt időhöz képest viszsza kapván. Ha a Mester az illyetén korhelykedés miatt a Legénnyét a Czéhnél fel-nem-adja, az azon Legényt külömben illető büntetést duplán fizesse. Egyébiránt a Legények az efféle többszöri általhágás esetében keményebb büntetéssel is illettessenek.” (Kassics 1835, 288). Ez utóbbit a helybeli törvényhatóság foganatosíthatta az egész heti bér elvonásán túl három napi árestommal (fogság), valamint kenyér és víz mellett való böjtöléssel. A számtalan tilalom ellenére a korhelyhétfő szokásának megtartása a XX. század elején is gyakorlat maradt. Székesfehérvár másik híres kalaposfamíliájánál, a Dittrich családnál leltünk ezzel kapcsolatos adatokra. Dittrich Edénél (1860-1923) a segéd hétfőn soha nem dolgozott. Inkább elvégezte a munkát vasárnap, és hétfőn ünnepet tartott, blaumentágot csinált, egész nap a kocsmában ült. Dittrich István (sz.: 1904) a felszabadulását követően, 1925-ben legényként kereste fel Budapesten Balczó kalaposmester műhelyét, hogy munkát vállaljon nála. De mivel hétfőn érkezett, senkit nem talált a helyiségben. A segédek bizonyos idő eltelte után egyenként kezdtek szállingózni. Jöttek vissza a kocsmából, kezükben kétliteres borosüveggel, melyből azonnal kínálták a munkára jelentkező új segédet. Tehát az 1920-as években még a fővárosban is tartották a korhelyhétfőt. A szokás szívós fennmaradása szoros összefüggésben áll a kalaposok jelentős részének italszeretetével. Vonatkozik ez az utolsó fél évszázad kalaposainak egy részére is. Az ital, s különösen a bor fogyasztását egyesek a mesterség, különösen a régi fehérmunka (gyapjúfeldolgozás) nehézségével magyarázták. A századforduló időszakából Ocsipa László, Rimaszombathy József, Polonyi Béla, Reizinger Lajos, Dittrich Ede, továbbá Dreifinger és Szeles kalaposmesterek híre-neve maradt az utókorra. Ocsipa László kisebb műhelye a Mátyás király úton (utóbb Szabadságharcos út) működött. A sárospataki származású, 1843-ban nemesi családban született Rimaszombathy József Ungvárról, mint vándorlegény került Székesfehérvárra, letelepedett, és a város egyik legjelentősebb kalaposmestere lett. 1881-ben alapított műhelye a Palotavárosban, a Sütő utcánál (Simor u. 1. sz. - utóbb Piac tér) feküdt. Feleségével, Vonya Annával 1890-ben megvette a Sütő u. 11. sz. ingatlant, azután a műhely itt működött. 1909-ben, 66 éves korában bekövetkezett halála után az ipart felesége folytatta özvegyi jogon 1926-ig. Az igazi utódok viszont az unokák, Smohay Ferenc (1897-1979) és Smohay János (1891-1975) lettek, nagyapjuk kívánságára mindketten kitanulták a kalaposmesterséget. (Apjuk Smohay János szabómester, anyjuk Rimaszombathy Margit volt.) Smohay Ferenc még megismerte a fehéráru készítését, 1912-ben szabadult, s utána a félkészáru formázására tért át. Az 1920-as években a családi vállalkozásból kiválva Kossuth u. 9. sz. alatt műhelyt és üzletet nyitott. A férfikalapok mellett nőivel, a gyártás mellett kereskedéssel is foglalkozott. Ali. világháború után az állami kalapüzlet árudájának lett vezetője. Smohay János a Rimaszombathy műhely tényleges utóda lett, így is hirdette magát. Tevékenysége azonban egy idő után teljes egészében kereskedelmi jellegűvé vált, a gyártást megszüntette. Kalapot és sapkát forgalmazó üzlete aVárosház téren (utóbb Szabadság tér), a ferencesek épületében állt. Rokonuk volt, Smohay lányt vett feleségül Polonyi Béla (1890-1923), aki a Sütő u. 11-ben illetve a Simor u. 6. sz. (utóbb Piac tér) alatti műhelyében dolgozott. Sokat mozgó, vásározást szerető emberként ismerték. Halála után, Smohay Margit második házassága révén ugyancsak a családhoz kapcsolódott Kovács János kalaposmester. Tanulóéveit Léván végezte, felszabadulni Budapestre ment, ott tökéletesítette tudását. Az I. világháború után került Fehérvárra, Rákóczi u. 4. sz. alatt 1923-ban alapította üzemét. A Smohay családból a mesterséget még női ágon Nagy Mihályné folytatta tovább, aki 1981-ig Sütő u. 11. sz. műhelyében női kalapokat és sapkákat készített. Az épület kisajátítása után is - új helyén - dolgozik. A Smohay családnál szabadult a két világháború között Hantos János. A Jancsár utcában önálló műhellyel is rendelkezett, de rövidesen felhagyott a mesterséggel. 62
