Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
helyben a mester munka közben fogadja a megrendelőt, aki pipázva ül, majd a felirat szerint így szól: „Szabjon az ur frissen”. „Uram tessék várakozni” - feleli az ugyancsak pipázó mester. A céhkorsó másik oldalán két legény dolgozik a csizmadiaasztalnál, egyik csizmát sarkal, a másik csizmaszárat varr. ’’Pajtás meg lesz e déré (délre)” - kérdezi egyik a másikat. A vándorlás, megfelelő szakmai tapasztalatok szerzése után a mesterlegények igyekeztek szülőhelyükre, tanulóhelyükre visszatérni és a mesterremek elkészítése után önállósulni, a céh teljes jogú tagjává válni. A székesfehérvári csizmadiák második céhszabályzatát 1738-ban III. Károly császár hagyta jóvá. 1722-ben a fehérvári csizmadiamesterek 22-en voltak, 1784-ben számuk 74-re emelkedett (Juhász 1938, 21-22; Varga 1986, 263-265). A XIX. század első felében a székesfehérvári csizmadiacéhet a Dunántúl egyik legnépesebb társulataként tartották számon. 1838-ban Harsányi István fócéhmester idejében 130, 1850-ben 162 mesterről, 1855- ben 200 mesterről, 148 segédről és 75 tanoncról tudunk. (Baróti 1938,192; Palugyay 1853, 159; Drucker 1868, 20). 1868-ban - a céhrendszer megszűnése előtt 4 évvel - 208 mester, 50 segéd és 40 inas dolgozott Fehérváron, ahol abban az évben is 16 csizmadiamestemek adtak ki iparengedélyt (Drucker 1868, 20). Műhelyeik főként a Palotavárosban és aTóvárosban voltak (Csizmadianegyed). 1843 szeptemberében Rajkó Dániel úrhidai molnár Rác utcai házában tűz ütött ki, amely a Rácváros és aTóváros (Széchenyi utca) területén 324 házat elhamvasztott. A sűrűn egymás mellé épített csizmadiaműhelyek között a hat napig tartó tűz rohamosan terjedt. Nyomában 50 csizmadiamester vagyonából csak hamu és rom maradt. A városi tanács ennek következtében a csizmadiák az évi adóját is elengedte (Juhász 1938, 70). A múlt század végén kiadott Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben című könyvben Wekerle Sándor Fejér megye iparának bemutatásakor így emlékezett meg a fehérvári csizmadiákról: „A helyi szükséglet nagysága szerint némely iparág nagyobb virágzást mutat ugyan: így Székes Fejérváron a készletre is dolgozó csizmadiák országos vásárok és hetivásárok alkalmával sátraikból egész táborsort ütnek, melyet a csizmákat patkoló lakatosok sátrai zárnak be; de hacsak a hadsereg részére egyes kisiparosok által készített lábbeliket nem vesszük számba, ez az ipar sem tud úgy, mint általában a többi ipar, a vidék szükségletein túl terjeszkedni.” (1896, 538) A XX. században - a cipódivat rohamos térhódításával és a nagy cipőgyárak kialakulásával párhuzamosan - Fehérváron megindult a csizmadiaipar hanyatlása. 1920-ra már csak 99 csizmadia maradt a hajdani sok száz mesterből (Baróti 1938, 195). 1930-ban 84 mester dolgozott a városban (Szabó 1932, 81-82). A cipészek és a csizmadiák számára dolgoztak a kaptafakészítők. Még 1930-ban is 2 kaptafakészítő mester működött a városban (Szabó 1932, 90.) Közülük egyik a Palotavárosban, aTobak utcában tartotta fenn műhelyét. Cipészek A székesfehérvári cipész céh artikulusait 1695-ben hirdették ki. Céhpecsételóik azonban régebbi eredetűek: 1692-ból származnak, egyik latin, másik német nyelvű, 1743-as pecsétjük szintén német feliratú. Az 1692-es pecsételőn két egymás mellett álló pajzs látható: a jobb oldalin hegyes orrú cipó királyi pálcával átmetszve, a bal oldalin a magyar címer. A két pajzs felett Szűz Mária látható, karján a kis Jézussal, továbbá Szent István alakja. (Első királyunk egyébként többször feltűnik a székesfehérvári céhtárgyakon.) Az 1715. évi városi összeírás a német és horvát cipészek céhéről tesz említést, felsorolva ennek 12 tagját (Szabó 1938,19,22). Arról is van tudomásunk, hogy egy időben a cipészek a német vargákkal közös céhet alkottak (Lakatos 1932., 39). Másrészt tudjuk, hogy a cipész iparág magyar és német cipészekre oszlott, s mindegyiknek saját céhe volt. A 51
