Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
XVIII. század végére ugyanis az eltérő vevőkörök számára dolgozó céhek szervezetileg is elkülönültek. A tehetős vevők, földbirtokosok, polgárok részére az újabb divatirányzatoknak megfelelő árut termelő céheket, azok tagjainak nemzetiségétől függetlenül németnek nevezték, mivel az újabb divat német területről, német mesterek közvetítésével jutott el hozzánk. A hagyományost, régiest gyártókat velük szemben magyarnak nevezték. Gondok is adódtak a székesfehérvári cipészek körül. A német cipészek közül sok céhen kívüli kontárként dolgozott. Velük szemben a céhbeliek többször, így 1791-ben kérték a városi hatóság védelmét. A XIX. század elején a cipészlegények közt országszerte egy „ Aufschreiburg”-nak nevezett iratot köröztek, melynek célja az volt, hogy elriasszák őket a Székesfehérvárra vándorlástól. A helytartótanács 1802-ben intézkedett az irat elkobzásáról (Szabó 1938, 63). A suszter elnevezéssel a XIX. század elejétől kezdődően találkozunk. Mivel szőkébb társadalmi réteg igényeit elégítették ki, számuk még ekkor sem volt magas. A nők körében valamivel gyorsabban terjedt a cipő használata, annak tudható be, hogy 1865-ben Székesfehérvár 56 cipészmesteréből 40 a női cipész. Közülük a Palotavárosban 8 női és egy férfi cipész mester lakott. Acéhek 1872. évi megszűnését követően a mesterség gyakorlói előbb az ipartársulatba, majd 1886-tól az ipartestületbe szerveződtek. A XIX. század végétől a cipészek száma fokozatosan emelkedett. 1911-ben a palotavárosi cipészek száma 34 (Székesfehérvár 1911. évi adófőkönyve, Fejér Megyei Levéltár). 1930-ban a város 134 cipészmesteréből 46 dolgozott ebben a városrészben. Mellettük a csizmadiák egy része is foglalkozott cipókészítéssel, javítással. A suszterek még századunk első felében is kettős arcú életmódot folytattak. A mesterség mellett állattartással, némi földműveléssel is igyekeztek a megélhetést biztosítani. A régi vágású mesterek így azután a fölfogadott két-három inast jórészt a ház körüli munkák elvégzésére használták, legfeljebb az utolsó fél vagy egy évben tanították meg a mesterségre. Addig az ipargyakorlásból csak a szolgai feladatokat végezték, többek közt nekik kellett az árut kiskocsin, ládákban a piacra, vásárra kivinni. Nagy mennyiségben termeltek ugyanis a palotavárosi cipészek eladásra. A piacon sátrakban vagy földre tett ponyvákon árultak. Jövedelmükből a Piac tér környékén igyekeztek házat venni, vagy bérelni. Ajobb forgalmazás végett Székesfehérváron kívül felkeresték a környék jelentősebb vásáros településeit is. Munkájuknak kisebb részét tette ki a megrendelésre történő új cipő készítése. Jelentős teret kapott viszont a javítás, foltozás. Számuk a városrészben 1980-ra mindössze 4-re csökkent, közülük is a legidősebb Jámbor István volt. Jámbor István életútja jól tükrözi a cipészszakma fejlődését, felfutását, illetve hanyatlását. Tolna megyében, Bölcskén született 1900-ban, napszámos családban. Székesfehérvárra 1920-ban került. Előbb rövidáru-kereskedői szakmát tanult, de ezen a területen nem tudott elhelyezkedni. A cipészszakma konjunktúráját felismerve a Szatmáry családnál rövid idő alatt megtanulta a mesterséget, és 1923-ban szabadult.Oktatott aVass József Hadiárva Intézetnél, majd benősült a Szép családba, mely valóságos suszterdinasztia volt. Apósa, id. Szép Gábor, valamint sógorai: ifj. Gábor, Gyula és Béla valamennyien cipészek voltak. Id. Szép Gábor apja még csizmadiaként kezdte: 13 éves korától három éven át tanulta a mesterséget a Sár utcában. A család előbb a Palotavárosban, a Rác utcában élt, majd az 1930-as években Alsóvárosba, a Széchenyi utcába költöztek. Jámbor István komótosabb munkája elütött a piacra, vásárra termelő Szép család szemléletétől, munkamódszerétől, mely a gyorsaságot, termelékenységet tartotta fontosnak. Rövid együttes munkálkodás után a katonaságnál vállalt munkát. 1936-ban az Árpád utcában vásárolt ingatlant, s nyitott műhelyt. Házát 1944-ben bombatalálat érte, s ismét a Széchenyi utcába került. A1945 után a műhelyt előbb a Belvárosban nyitotta meg, ahol segéddel, inassal is dolgozott. 1952-ben költözött a Palotavárosba, előbb a Jancsár majd a Selyem utcába. Jámbor István jellegzetes fehérvári illetve palotavárosi cipésznek tekinthető. A mesterséget itt sajátította el, házasodása, a különböző munkaalkalmak révén megismerte a szakmát, az egyes társadalmi rétegek cipőkkel kapcsolatos igényét. Megrendelői jórészt műhelyében keresték fel, de piacra, vásárra is járt. Különösen a 52
