Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Életmód, társadalmi csoportok a Palotavárosban a XVIII - XX. században
rolt tevékenységre, illetve a mesterek megtelepedési helyére (Sütő,Tobak, Csapó, Horog, Halász, Szömörce, Selyem utcák és a Cserepes köz). Csaknem egy évszázaddal később, 1864-ben már a város más részében is jelentős számú iparos élt (Németh 1865,121-130). A616 mesterből 159 választotta lakóhelyéül a Palotavárost. A 17 csapó kivétel nélkül itt dolgozta fel a gyapjút, mégpedig a Selyem, Sziget és Jancsár utcában, ahol az anyag tömörítéséhez szükséges víz rendelkezésre állt. Székesfehérvár 16 tímárjából 12 lakott a városrészben, jórészt a Horog és Kenyér (utóbbTolnai) utcában. Az általuk kikészített bőrt 35 palotavárosi csizmadiamester használta fel. Velük szemben mindössze egy férficipész dolgozott a városrészben, jelezve, hogy erre a lábbelire még csak a belvárosi polgár, illetve földbirtokos megrendelőknek volt igényük. Jelentősnek tekinthető a szűcsök száma (16), akik főleg a Selyem és Sütő utcában éltek. A XIX. század végén, a XX. század első felében az ipari struktúra itt is, akár az egész városban, sőt megyében egyrészt nélkülözte a modern gyáripart, másrészt csak a lakosság ellátását biztosította kis- és kézműipari szinten. Bár Palotaváros lakosságának számszerűen jelentékeny részét alkotta az iparosság (s vele a kereskedő réteg), de gazdasági erőtlensége, megosztottsága miatt Székesfehérváron sem képezhette a polgárosodás társadalmi erejét. A századfordulón 55 szakmában 225-en tevékenykedtek, főleg saját műhelyükben, alkalmazottak nélkül, s ez a kép a későbbiekben sem módosult lényegesen. A régi mesterségek (csapó, gombkötő, kapcacsináló, posztós, szűrszabó, tobakos, varga) ekkorra már eltűntek, illetve háttérbe szorultak (Székesfehérvár 1911. évi adófőkönyve, Fejér Megyei Levéltár). Átalakult a városrészben jelentős szerepet betöltő bőrfeldolgozás is. Már csak néhány tobak és tímármester dolgozott, s a nyersbőrfeldolgozás a kézművesipart kiszorító Weiss ésTull illetve Kovács Ferenc tulajdonában lévő bőrgyárakban folyt. Míg a XIX. században a város csizmadiái a helyi jelentőségen túlemelkedve országos megrendelésre is dolgoztak, addig a századfordulóra számuk a városrészben már 28-ra csökkent. Szerepüket a cipészek vették át. (1911-ben 34, 1936-ban 44 cipészmester dolgozott itt.) A szolgáltatásnak sem ezen, sem más ágaiban nem történt meg a tőkés kisüzemek kialakulása.Tartotta magát az - élelmiszeripar (1911-ben 12 hentes, 6 mészáros, 9 sütő), figyelemre méltó a szabók és asztalosok számának fokozatos emelkedése (1911-ben 23, illetve 7; 1936-ban 39, illetve 19), de kevéssé érezhető a vas- és gépipari termelő, szolgáltató szakmák előretörése. A szűrszabók, takácsok, szűcsök száma néhány főre esett vissza (Fejérvári Naptár az 1937. évre 9, 1-100). Egyes foglalkozások képviselőit viszont jóformán csak itt lehetett megtalálni, így a béltisztítót, a gombkötőt, a reszelővágót, a rézművest, a tímárt, a takácsot, a szitást, a székcsinálót. A város egészén belül azonban a palotavárosi kisipar aránya századunkban már csekélyebb súlyú, mint a korábbi két évszázadban volt. A kereskedők. A XVIII. - XX. században a palotavárosi szerbek közül sokan foglalkoztak kereskedelemmel (ráckalmárok). Közülük kerültek ki a szerb közösség legtekintélyesebb, leggazdagabb képviselői. 1712-ben a Székesfehérvári KereskedelmiTársulatnak kevés magyar, több német és rác tagja volt. Az ugyanezen évi privilégiumlevélben külön pontban rendelkeznek arról, hogy a társulatba „A Rácvárosban élő és a jövendőben ide érkező rác kereskedők és szatócsok is felvehetők” bizonyos feltételek mellett. A későbbiekben a görögkeleti vallású szerb kereskedőkben a katolikus németek és magyarok komoly vetélytársat láttak, s igyekeztek őket visszaszorítani. Az 1784-es összeírásban még 10 szerb kereskedő neve található. A XIX. század közepére azonban a délszlávok gazdaságilag meggyengültek, számban megfogyatkoztak, s a kapitalista vállalkozásokban már nem volt jelentős szerepük (Vértes 1910, 12-17; 1938, 99-187). A kiegyezés korának üzletei elsősorban a Belvárosban, főleg a Fő Piacon és a Nádor utcában (utóbb Szabadság tér, illetve Március 15. utca) működtek. A legutóbbi időkig megmaradt palotavárosi üzletek létrehozása általában a XIX. század végére, a XX. század elejére tehető. A Hal tér, a Búzapiac, illetve a Simor utca (utóbb Piac tér) az árucsere (hetivásárok) színhelye lévén a város, sőt a megye kereskedelme szempontjából jelentős szerepet töltött be, ahol a mezőgazdasági termények és az iparosok portékái egyaránt 17
