Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

szerb rokonát látja vendégül. A családi vedszenthez való ragaszkodást jól mutatja Csikós Danica (sz. 1922.) példája, aki a Rác u 11. sz. háza kisajátításakor szinte valamennyi ingóságát eladta a múzeumnak, de védszentjének, Szent Györgynek képét, mint múltjának utolsó tárgyi emlékét, megtartotta. (A képet dédnagyapja, Csikós Illés festtette 1885-ben.) Napjainkban egyébként több szerb családnál is csak a házi védszent képe látható. Rendszerint 1945 utáni ábrázolások ezek, köztük régi, művészi értékű ikonok különböző minőségű másolatai. A védszentünnep körében végzett gyűjtésünk konklúziója egybecseng Kiss Mária megállapításával: „A védszentünnep, a Krsno íme ünnepe az idők folyamán redukálódott, illetve új elemekkel gazdagodott... megülése semmiképpen sem képezett egységes rendszert sem a múltban, sem a jelenben". (1984.130.) Búcsú A szerbek több látványos szokása különösen szorosan kapcsolódott a görögkeleti egyházhoz, illetve a templomhoz. Ezek közül kiemelkedő jelentőséggel bírt a búcsú (crkvena slava, bucura), melyet a templom védőszentjének napján tartottak. Abúcsú egyrészt az adott közösség számára az esztendő egyik legjelentősebb ünnepe volt, másrészt igen fontos társadalmi tartalommal rendelkezett. Az utóbbi vonatkozásban ugyanis a szélesebb környék szerbjeinek örömünnepe, szórakozási lehetősége, az ismerősök találkozási, a rokonság, a család összejöveteli, a fiatalok ismerkedési, párválasztási alkalma volt. Néhány évtizede mindez kiegészült azzal, hogy a nemzeti, sőt, szélesebb értelemben a délszláv összetartozás jelzését szolgáló, erősítő eseménnyé vált. Az 1950-es évektől kezdődően a szűkülő vallási funkcióval egyidejűleg nőtt a társadalmi, valamint a szórakozást biztosító szerepe. Székesfehérváron Keresztelő Szent János azaz Iván napján (Ivandan, jún. 24., illetve júl. 7.), Százhalombattán kisboldogasszonykor (Mala Gospojina, szept. 8., illetve szept. 21.), Rácalmáson áldozócsütörtökön (Spasovdan) tartották a búcsút. Szíves szóval vagy levélben már előre meghívták rá a másutt élő rokonokat. A vendégek főleg a bevezetőben már említett ama településekről érkeztek, melyekkel a házasodás révén kapcsolat állt fenn. így Székesfehérvárra Szentendréről, Pomázról, Csobánkáról, Lórévről (Pest m.), Medináról (Tolna m.), Budapestről, Százhalombattáról, Rácalmásról, Dunapenteléről; Rácalmásra főleg Dunapenteléről és Lórévről; Százhalombattára Lórévről, Pomázról, Budakalászról, Ráckevéról mentek. Délelőtt a helybeliek és a vendégek csaknem teljes létszámban részt vettek a templomi istentiszteleten (bogosluzenje), melyet a templom körüli illetve a környező utcákban egyházi, énekes, zászlós körmenet zárt. Rácalmáson csak a templomot kerülték meg. Százhalombattán a legények által vitt zászlókkal, a férfiak révén magasba emelt baldachinnal (nebo) a falu közepén álló nagy tisztelet által övezett kereszthez vonultak. Ott a pap a négy égtáj irányában végzett mozdulatokkal megszentelte a falut, majd a hozzá lépő embereket. A visszatérő processzió előbb háromszor megkerülte a templomot, ennek során az épület négy oldalán (sarkán) megállva a pap elmondta az evangéliumot, ezután bementek. Székesfehérváron az ugyancsak zászlós, baldachinos menet a megkerülést úgy teljesítette, hogy a templomkert Rác utcai kapuján lépett ki és a Szúnyog utcain tért vissza. A szertartás egyes részleteit a Rác utcában végezték el. 613