Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

hogy számuk napjainkhoz közeledve csökkent. Százhalombattán úgy vélekedtek, annyit kellett kötni, ahány épülettel bírt a család. A koszorúkat ugyanis a lakóházra illetve a gazdasági épületekre, mindenekelőtt az istállókra, ólakra helyezték el. A nyilván régebbi, de a megyénkbeli szerb településeken általánosan elterjedt formaként feldobták a tetőre, hol a nádon jól megállt. Másik megoldásként valamelyik építmény falára függesztették. A legnagyobbat, legszebbet az ajtóra, az ajtó fölé, mellé akasztották, az utóbbi időben pedig főleg a lakóház udvari, hosszanti oldalának falára, az utcafront közelében vagy a ház elejére tűzték ki. A két változat együtt is élhetett: Százhalombattán említették, hogy a tetőre korábban mindenki dobott, s emellett sokan a legszebb koszorút kitették a ház elejére. Rácalmáson a háztetőre dobotton kívül tettek a házra, az ajtóra, a gazdasági épületekre, köztük a présházra. Újabban felkerült a garázsra is. A tetőn - hacsak a szél el nem sodorta - évekig fennmaradt a koszorú. Az épületekre akasztottakat a követkető évben, az új felrakásakor távolították el. Égy szép példány - a kántor felesége jóvoltából -kikerült a templomajtóra is. A koszorú elhelyezése bizonyosfajta ünnepélyességgel történt. Hitték, hogy általa megvédik a házat, az épületeket, a bennük élőket - embert és állatot egyaránt. Különösen a tűzvésztől és a jégveréstől oltalmazó szerepében bíztak. Százhalombattán az elődök nyomán azt is vélték, hogy a koszorú a napot jelképezi, ezért sugarasra fonták. így biztosították, hogy több legyen az elkövetkező nyári időszakban a napfény, a sugárzás, és kevesebb az eső. Ugyancsak szerintük a koszorú révén elérték azt is, hogy Szent Iván segítette az aratást és a cséplést. A Buda környékén élő szerbek a koszorút szintén Keresztelő Szent János személyéhez kapcsolták. Általa fejezték ki a megszületése nyomán érzett örömöt illetve úgy gondolták, a szent ily módon megóvja a házat a szélvihartól. Az Iván napi szokás nélkülözhetetlen tárgyi kelléke, a koszorú, a székesfehérvári szerbeknél tűnt el leghamarabb, az 1970-es években. Addig feldobták a Rác utcai tetőkre, látható volt némelyik házon, ma legjobb esetben a templomra tesznek ki egyet. Az egykori Dunapentele szerbjei közt mostanság van megszűnőben a szokás. Valamelyest tovább él Rácalmáson, de legszívósabban Százhalombattán. Igaz, funkciója megváltozott, az eredeti, részben még ismert hiedelmek, szokáscselekmények háttérbe szorultak. Itt az Iván napi koszorú - az újabb keletű esztétikai funkciót is megelőzve - a nemzeti és vallási hovatartozás jelképévé vált. Feltűnő, az utcáról jól látható helyen minden szerb házra kiszögezik. Százhalombattán pár évtizede - az egyre erősödő temetőkultusszal összhangban - visznek az elhalt hozzátartozók sírjára is. A kisméretű koszorút a sírkeresztre akasztják. Az újhalottra, a közelmúltban elhunytra a nagyobb gyászt kifejező egyszerűbb, kizárólag Iván-napi virágból kötött, míg a régebben eltemetettekre színes virágokkal díszített darab kerül. Egyesek visznek a II. világháború alatt a községben elesett, eltemetett orosz katonák sírjára is, hiszen „sok volt köztük az Iván". (Gelencsér, 1989. 5.) Az Iván napi koszorú természetesen a jugoszláviai szerbek közt általánosan elterjedt. Egyik énekük szerint Szűz Mária mikor Szent Jánoshoz ment, hogy komaságra felkérje, kezében az Iván napi virágot vitte. Jugoszláviában a koszorút nemcsak a belsőségen helyezték el, hanem kivitték a mezőre, továbbá a karámokra is. A fent említett funkciók mellett gyógyításra, szerelmi és haláljóslásra egyaránt használták. (Cajkonovic, 1985.10.) Mindezzel együtt a koszorú jól beleillik a nyári 606