Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

rétestésztából készítette felesége a hosszúkás alakú cesnicat. Pénzt, rendszerint ezüstöt, koronát (kruna) rejtett el tésztájában. ízesítésül cukorral, dióval, mézzel hintette meg. A éesnicat a karácsonyi ebéd zárásaként fogyasztották el. Régebben törték, újabban a gazdaasszony vágta fel. Egyes családokban az asztal, illetve az ebédre feltálalt pecsenye fölött végezték a műveletet. Mindenki kapott egy-egy darabot, melyben az eldugott ezüstpénzt kereste. Aki megtalálta, igen örült, tőle azután megválthatták. Rácalmáson - ahol szintén úgy törték a kalácsot - a pénz megtalálóját termékenységvarázslásként a magasba emelték, kívánva hogy: „Da naraste zito do grede!" (Hogy a gerendáig nőjön meg a búza!) Az ezüstkoronást azután a családi kancsóba tették, bort töltöttek rá, s mindenki ivott belőle. A pénzt újévig a kancsóban hagyták, így mindig, mindenki arról ivott. A visszaemlékezők szerint leginkább I. Ferenc József idejéből származó pénzt használtak; egyes hagyományőrző családok - így Dragojlovics Emil (sz. 1914) és felesége Vukasin Zorka (sz. 1922.) - szinte napjainkig ugyanazt, másutt viszont évről-évre másikat, újabb korból származót. A karácsonyi tuskó A délszláv karácsonyi szokásoknak ugyancsak alapvető tárgyi kelléke volt a karácsonyi tuskó (badnjak), amellyel kapcsolatban a teendők a férfiakra hárultak. A badnjak fahasábot, a fatörzs egy részét jelentette, melyet karácsony estétől égettek. A szokás különösen a Balkán-félszigeten, azon túl egész Dél-Európában, sőt Angliában, Németország déli részén is elterjedt. A karácsonyi tuskó égetésével kapcsolatban számos szokás és hiedelem alakult ki, közülük általánosnak tekinthető, hogy általa a család, az állatállomány, a termés egészségét, védelmét, szaporodását kívánták biztosítani. A tuskóégetésre vonatkozó első adat a Velencétől függetlenedő Raguza (ma Dubrovnik) haladó szellemű, a társadalmi élet viszonyait széles körben szabályozó 1272. évi Statútumából származik. Eszerint a polgárok egyes csoportjai ajándékot vittek a comesnak, egyben a magukkal hozott rönköt a tűzre rakták, amiért megjutalmazták őket. (Gavazzi, 1939. II. 17.) Magyarország területéről az egyik korai adat Pavle Sofriétól származik, a múlt század végi gyakorlatból. Szülővárosa, Szentendre karácsonyi szokásait ismertetve említette, hogy a tuskó égetése náluk már nem jellemző. (Kiss, 1977.13.) A badnjak kifejezés a bdjeti igéből vezethető le, melynek jelentése virrasztani, ébredni. Ezt támasztja alá a latin vigilia elnevezés is, mely olyan éjszakát jelent, mikor ébren kell lenni, muszáj virrasztani. (Gavazzi, 1939. II. 9-14.) A badnjak égetése tehát karácsonyeste, karácsony vigiliáján kezdődött. Egykor egész éjen át égett, parázslott, őrzéséről a család egyik fiatalabb férfitagja gondoskodott, virrasztott mellette. Az 1903-ban megjelent könyvében Pavle Sofric is (Kiss, 1982. 47.), majd őt követően számos kutató a badnjakhoz fűződő szokások továbbélését a nyitott kéményű tűzhelyek használatával hozta összefüggésbe. A nagyméretű karácsonyi tuskó égetése ugyanis csak a nyílt tűzhelyen volt lehetséges. Szentendrén már a múlt században elterjedtek a „nyugati mintára" épített tüzelőberendezések, amelyek a szokás megszűnéséhez vezettek. Hasonló okból nem ismerték a badnjakot Székesfehérvár polgárosult szerbjei. De a paraszti sorban élőknél is elterjedt a századforduló 593