Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

A két 18. század eleji összeírás Érden is döntően délszlávokat talált. A század elején a mozgékonyság itt is jellemzőjük volt, ezért stagnált illetve csökkent némileg a lakosság száma. 1719-ben nem véletlenül rögzítették velük kapcsolatban: „ezek az Istentellen gaz Rácz emberek mivel hátakon a házuk, semmivel sem gondolnak, hanem éjjel-nappal részegeskednek". A jobb gazdálkodást akadályozta nehezen regulázható mivoltjuk. (Hetényi, 1985. 194.) Rácalmáson a 19. század közepén is nagyobb volt a görögkeletiek száma mint a katolikusoké, de a költözésekkel itt is csökkent. A18. század végéig a telepítés, a spontán vándorlás és a migráció nyomán Fejér megye területén a délszláv lakosság tekintélyes része szinte folyamatos mozgásbarr volt. Ezt követően a mozgás lényegesen lelassult, de a délszláv csoportok teljes mértékben nem állapodtak meg. Területi elhelyezkedésük viszont már korábban megtörtént és abban - az asszimilálódást kivéve - napjainkig sem következett be lényeges eltérés. Az 1773. évi helységösszeírás szerint a megye 74 településéből 5 volt délszláv. Á szerbek zöme a megye keleti részén, a Duna mellett helyezkedett el. Görögkeleti kereskedők tevékenykedtek Székesfehérvár, Perkáta, Adony, Csákvár, Alcsut, Ráckeresztúr, Bicske, Érd, Százhalombatta, Ercsi, Sárosd, Dunapentele, Rácalmás, Seregélyes és Vál területén. (Muzsnai, 1976. 133.) A 19. század harmincas éveiben a megye összlakosságának 3, 1880-ban pedig csak 1,3%-át tették ki. (Schneider - Juhász, 1937. 81.) A visszaesés okaként azonban az asszimiláció ekkor még kevésbé jelölhető meg, mint más nemzetiségeknél. Különösen a szerbek őrizték meg különállásukat, elsősorban az ortodox valláshoz kötődés révén. Hitük erősítette nemzeti hagyományaikat, emellett mindvégig élt körükben a hazájukba visszatérés gondolata, várták hozzá a kedvező alkalmat. Különösen a polgárosult réteg igazította ehhez az eszméhez gazdálkodását, vagyonfelhalmozását. Bízott hazája török alóli függetlenedésében és a 19. század második harmadától a délszláv népek politikai egyesítésében. 1848-ban Jelaéic seregének közeledtével a megyebeli, de különösen a székesfehérvári szerb lakosság körében bizonyos mértékű nyugtalanság érződött, amelyet azonban túlzás lenne nemzeti mozgalomnak nevezni. Körükben - s a dunántúli magyarok egy részénél is - elterjedt, hogy a horvát bán az urak ellen jön, nem kell vele szembeszállni. Az egyik székesfehérvári szerb lakost, Aleksander Simonovicot ilyen értelmű kijelentéséért be is börtönözték, s csak Jelacic egyik tisztjének felhívása nyomán szabadult. Vádak illették Teodor Odzic esperest is, az egyházközség fejét, hogy kapcsolatot tart, összejátszik a bánnal. Bár a gyanú egyértelműen nem igazolódott, de a rácok megítélését kedvezőtlenül befolyásolta. Ilyen előzmények után a székesfehérvári szerbek augusztus 10-én a magyar kormány és szabadságharc mellett hűségnyilatkozatot tettek, s a későbbi események sem bizonyították a magyar városlakók feltételezését. A Duna menti településeken sem a nyílt szembenállás volt a domináns tényező, bár Érden ugyancsak Jelacictól várták a földesúri jogoktól való megszabadulást. (Záborszky, 1985. 213.) Nem hagyható figyelmen kívül azonban, hogy Dunapentelén a szájhagyomán 1848-as magyarcsúfoló verset őrzött meg. Számontartják itt azt is, hogy az elődök Rákóczival együtt Kossuthot szintén sokat szidták. Az önkényuralom idején a délszlávok a megye többi lakójához hasonló elnyomott helyzetben éltek. Szerepük a városi életben egyre színtelenebb lett. A Duna 583