Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

Századunk elejétől kezdődően falvanként eltérő időben maradt abba a közösen végzett kendertiprás. 1966-ban Csákberényben a múlt századi születésű öregek úgy nyilatkoztak, hogy ők már nem, csak a régebbiek tiporták lábbal a kendert. (Sárkány, 1966.) Gyűjtésünk során nekünk viszont azt mondták, ha nagyon éles volt a kender, a század elején a leányok, menyecskék, különösen a rokonok még összejöttek tiporni. Csákváron az I. világháború után már nem tiportak, s Zámolyon is abbamaradt a két világháború között. Mohán az 1920-as években, Magyaralmáson valamivel 1945 előtt hagyták el a szokást. Sárkeresztesen századunkban szinte kizárólag csak a lányos házaknál - a visszasegítés jegyében - került sor közös kendertiprásra, másutt a család maga végezte a munkát. Ali. világháború alatt az egyik utolsó kendertiprás 1943-ban a hagyománytartó, kisnemesi származású Kossá Gábor családjánál volt. A környékbeli 14-22 éves lányok szervezték meg maguknak ezt, az akkor már nem általános munka- és szórakozási alkalmat. 1945 után már csak párat tartottak. Kendert a II. világháború után saját felhasználásra a két kistáj falvaiban már alig termeltek, így természetesen a nagy világégés után nem éledhetett újjá a vidám szokás. A szüret A Móri-völgy és a Zámolyi-medence hullámos dombvidéke, meleg és mérsékelten száraz nyaraival kedvező földrajzi és éghajlati feltételeket biztosít a szőlőműveléshez. Természetesen a szőlő és a bor nem játszott azonos szerepet valamennyi település életében. Különösen a Móri-völgy Székesfehérvár környéki kiszélesedése, a Sárrét hegyvidék fele közeledve viszont a gazdálkodáson belüli jelentősége mindinkább nőtt, olyannyira, hogy Mór és Csókakő életében már döntő tényezővé vált. A táji munkamegosztásban tehát a Bakony és különösen a Vértes előtere a szőlő- és gyümölcstermesztés feladatát vállalta magára, erre szakosodott. A múlt század közepének szőlőkultúrájáról jeles földrajztudósunktól, Fényes Elektől nyerhetünk sommás véleményt. Mindenekelőtt Csókakőt emeli ki, mondván „itt terem az egész megyében talán legjobb bor". Fehérvárcsurgó első osztálybeli határa „jó bort" ad, bár Mór „roppant szőlőhegye is igen jó bort terem". Szép a szőlőhegye Bodajknak és Sárkeresztesnek, Sőréd lakói „többnyire szőlőművelésből élnek." A Csókakői-hegy tövében fekvő Csákberénynek inkább szép vidékét hangsúlyozza, igaz, „szőlőhegye van", akár Magyaralmásnak és Mohának. Zámolynak, Csákvárnak „bora jó". Iszkaszentgyörgyöt nem említi, de mint látható - az összes többi falunál legalább egy utalás található a szőlészetre. (Fényes 1851,1-IV.) Fényes egy másik munkájából tudjuk, hogy a komáromi, pozsonyi és nagyszombati kereskedők a Bakony, a Vértes és a Mezőföld borát egységesen móri bor néven hozták forgalomba. (Fényes 1847, 36.) Fél évszázaddal később, a millennium idején megjelent Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben с sokkötetes munkában a móri születésű, miniszterelnökké emelkedett Wekerle Sándor (1848-1921) írta a Fejér megyéről szóló fejezetet. Különös részletességgel foglalkozott Mór környékével, ami jelzi, hogy a terület a századforulóra küzdötte fel magát minőségi borvidékeink közé. Wekerle írja, hogy „a Vértes...nyugati és déli lejtőjének alján Orondtól (Csákberény része) kezdve Csókakőn át egész Moórig s a megye szélén fekvő Pusztavámig szakadatlan sorozatban 503