Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

A felhívás után két esztendővel a székesfehérvári hírlapírók, a csaknem feledésbe merült ünnep (az urasághoz vonulás és a mulatság) felemlítése mellett ekképp számolt be a környék eseményeiről: „Örvendetesen tapasztaljuk, hogy a már-már feledésbe ment aratóünnepek ismét lábrakaptak, melyek a régi jó időkben oly diszesek voltak. E hó 9-én a csoóri, Szőgyén-Marich László berlini nagykövetünk tulajdonát képező birtokon folyt le nagyszabású arató ünnep. Az aratók nagy tömegét Édes István tiszttartó vezette a kastélyba, a hol szép szavakkal üdvözölte a megjelent nagykövetet és családját. Ez után a csoóri ligetbe vonultak az egybegyűltek, hol vig mulatság várt rájuk. Nem hiányzott a cigány sem." (SZ.V. 1930. aug. 14.) A század eleji agrárszocialista mozgalmak a szokás továbbélésére, terjedésére fékezőleg hatottak. Az idézett hírlap 10 évvel későbbi számának egyik írásában is ez tükröződött. Benne a régebbi időket megszépítve, munkásnak és gazdának egyaránt örömteli aratóünnepről emlékeztek. „Fölszalagozott legények búzavirággal díszített kalászkoszorút hoztak a földesúrnak,a földesúr pedig vendégül látta az egész falut, az öreg udvarház udvarán szólt a muzsika és röpködő kurtaszoknyás parasztlányok táncra perdültek a jókedvűen kurjongató parasztlegényekkel. Úr és paraszt egyformán örült az Isten áldásának. Ma, mikor arató ünnepek helyett egyre sűrűbben hangzik aratósztrájkok harci lármája, nehéz hinni ezeknek a szelid kedélyű íróknak, akik olyan gyönyörűen tudták rajzolni a jó úr és jó szolga viszonyát." (SZ.V. 1913. júl. 3.) Vizsgált területünkön az aratóünnepek megszűnését végső soron nem a sztrájkok, hanem a II. világháború szűkös viszonyai, majd az 1945. évi földosztás idézték elő. Sárkeresztesen a háború elején, 1941-ben a bandagazda azt közölte az ünnepre készülő 39 pár aratójával, hogy „a tekintetes intéző úr eltekintett attól, hogy az aratók fölvonuljanak." Utána többet itt nem szerveződött aratóünnep. A nagybirtokok megszűnését követően pedig hiányzott az aratásból az a közösségi jelleg, amely másutt a szokásokat addig életben tartotta. A leglátványosabb aratási szokás főbb mozzanatai az aratás befejezésének megünneplésében, a búzából és mezei virágokból történő aratókoszorú-kötésben, a földesúr házához vezető menetben, a koszorú átadásában, majd a mindezt lezáró mulatságban jelölhetők meg. A szokásnak különböző változatai alakulhattak ki. Fehérvárcsurgón a jórészt helyiekből szerveződött banda az aratóbált a falu szélén, a tarló közelében, árnyas helyen tartotta. Az aratást délre fejezték be, az asszonyok kaszás férjüknek, marokszedő gyereküknek akkorra vitték ki a jobbfajta ételt. Rendszerint velük tartottak apróbb gyermekeik is. Amelyik kaszásnak fogadott kettőzője (szerződtetett marokszedője) volt, az szintén a kaszás családjához csatlakozott. Fehérvárcsurgón ezen a délutánon egymást követték azok az aratási szokások, melyek másutt a munka különböző fázisaihoz tapadtak. Az aratás vége fele rövid kinntartózkodásra megérkezett az uraság is, aki egy hordó bort hozatott munkásainak. Közülük az idősebbek azonnal felbiztatták a lányokat: „Kössétek meg az uraság kézit, asztán majd ád valamit!" így is történt. Azonban a lányokra sem mindig csak az öröm várt. A férfiak, legények elkapták egyiket-másikat, hamar odavittek egy kéve gabonát, kibontották, s a lányt a földre nyomva belekötötték. A földről feltápászkodó, hátán a kévével, itt is nevetség tárgya lett. Az asszonyok a földbirtokos részére búzából koszorút fontak. A koszorú a tartozékát képező, ugyancsak szalmából készített kosarat fogta körül. Mikor az alkalmanként pipaccsal, búzavirággal is díszített koszorút átadták, hálát mondtak a munkalehetőségért. A gróf viszont köszönte az elvégzett aratást. Idős fehérvárcsurgóiak úgy emlékeztek, hogy a 499