Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
elkezdődött az aratás, az intéző ment ki a búzamezőre. A leányok néhány gabonaszállal rögvest megkötötték a kézit. Az intéző készült az eseményre, ezért eleve vitt magával ajándékozni valót, leginkább cukrot, amit átnyújtott a lányoknak, hogy kiváltsa magát és megemlegesse a társaság. Magyaralmáson a gróf Esterházy-család tulajdonában lévő, de századunkban inkább bérbe adott uradalomban a nagy létszámú aratóbanda mielőtt megkezdte az aratást, megvárta, hogy kijöjjön az uraság, a bérlő. Amint kiérkezett, vágtak egy kört, majd megkötötték az uraság kézit, azután megköszöntötték, kívántak bő termést. A megkötés itt immáron jelképessé vált, ugyanis szalmából készített pecsétgyűrűre emlékeztető, ujjra húzható gyűrűvel végezték. Ezt friss gabonaszálból a lányok fonták, ők kötöttek vele, azaz húzták az uraság ujjára, s ők kapták tőle a pénzt, cukorra. Az európai hagyományokban gyakori, a magyarban viszonylag ritkább volt a kévébe kötés szokása. Alföldi és észak-magyarországi falvakban az aratók némelykor - akár az ókori mondában - versenykaszálásra hívták ki egymást. Aki lemaradt, kévébe kötötték. Századunkban területünkön a kévébe kötés ugyancsak élt, de nem kapcsolódott versenyhez. Sárkeresztesen a Károlyi grófok nagybirtokán 1945 előtt az aratás alatt a kaszások tréfából a marokszedő leányokat kötötték bele a kévébe. A legény kaszások kilesték azt a pillanatot, mikor valamelyik leány óvatlanabb volt, a sarlót - mellyel magában vagy másban kárt tehetett - sem tartotta keze ügyében. Elkapták, hiába sivalkodott, pillanatok alatt ráfektették a földön lévő fé(l)marék gabonára, lefogták kezét-lábát, belekötötték, azaz kötéllel hátul megkötötték. A pórul járt lány csak jobbra-balra hemperegve, kínlódva tudott fölállni, hogy azután küszködve tépje le magáról a kötelet. A többiek ezalatt körülállva nevették. A kévébe kötés a többi faluban is általános gyakorlat volt. Az agrárhiedelmek közül az aratás végi szólások révén az egykor hitt gabonadémonokig lehet eljutni. A gabonaszellem különböző állatok, (medve, farkas, kakas, nyúl, fürj) alakjában jelent meg, melyek összefüggésbe hozhatók a termékenységgel. A magyar aratási szokásokban, szólásokban, mikor már csak kis rész maradt aratatlan, leggyakrabban a nyulat emlegették mondván, megfogják, elriasztják, kihajtják onnét azt. Európában sokfelé szintén szerepe volt a nyúlnak az aratás végi hiedelmekben, sőt szokásokban. A magyar és az európai hagyomány nagy hasonlóságot mutat, de nálunk a kultikus vonásokat nem őrizték meg. Az viszont tény, hogy a magyar vegetációs hitvilágra a környező népek agrárrítusából számos elem rakódott rá. (Ujváry 1980,342-363) A fentiekkel összefüggésben említjük, hogy Sárkeresztesen a kevés le vágatlan gabona láttán az aratók örömmel szokták megállapítani: „Ebbe má a nyúl se tud megmarannyi!" Zámolyon azt mondták: „Nem tud má elbujnyi benne a nyúl." Bár a magyar és az európai aratás végi szólásokban az erdő-mező szárnyasai közül leginkább a fürjet szokták emlegetni, de az állat neve könnyen cserélődhetett. Nyilván ezért mondták ugyancsak Zámolyon: „Kiröpült a fácán, végzünk a munkával!" Századunkban az aratás befejezésével sorra kerülő ünneplések fennmaradása jelentős mértékben Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter 1901. évi felhívásának köszönhető, ki a földbirtokos társadalmat szólította fel az ősi aratóünnepek életre keltésére. Az aratószokások, - ünnepek országosan egységes képének kialakulásában nagy szerepük lehetett ezután a jóindulatú, de e tekintetben kellő érzékkel nem bíró szolgabírói, jegyzői, tiszttartói fáradozásoknak. (Madarassy 1928,83.) 498
