Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

A magas kort elért emberek távozásába a rokonság, a falu könnyebben belenyugodott: „Oda való vót má!"; „Szép időt ért, nem mindenkinek adatik." Persze aki „kimút a világbú", az mégiscsak egyszeri, megismételhetetlen ember volt, ezért is meg kellett siratni. Elhangzottak ilyenkor a szokásos vigasztaló szavak: „Ölég sokáig betegeskedett", „ölég vót a szenbedesbu", „jó járt szegén, hiszen má annyit szenvedett". Akit álmában ért a halál, aki örökre elaludt, arra azt mondták „szép halálovót". A megrázkódtatás, a fájdalom annál nagyobb volt, minél közelebb állt a halott az emberi élet virágkorához. A házasság előtt lévő lány vagy legény elhunyta számított a legtermészetellenesebbnek, a legnagyobb tragédiának, sokszor a szülőket teljes további életükre gyászba döntve. Hiába jajgattak: „Édes Istenem, de meglátogattál bennünket!"; hiába panaszkodtak: „De meglátogatott bennünket a Nagyisten!" Mit sem ért nekik a kívülállók vigasztalása: „Halál ellen nincs orvosság"; „Nyugodjatok bele most má, nem tehetünk semmit"; „Aki született, annak meg kő hányi"; „Nagyon fiatalon meghat, de hát neki eddig vót rendűvé." A predesztináción kívül a természetfeletti erőkre is lehetett ilyenkor hivatkozni: „Elhíta az Isten." Még a közömbösebbek is némi sajnálattal mondták, hogy „Koránn emut ez is!" Az idős, magatehetetlen emberek mellett a pár napos, hetes csecsemőket felejtették el leghamarabb. Szinte a bibliával (Jób 1:21) egybehangzóan mondták: „Isten adta, Isten elvette, Áldott legyen az ő szent neve!" Hiszen a leány- illetve legénykor alatt minél fiatalabb tagját veszített el a közösség, annál kevésbé érezte a veszteséget. A fáj dalom rokonságon, családon belül maradt. A csecsemő halála felett inkább csak az édesanya bánkódott, a magas gyerekhalandóság sokat kérgesített a lelkeken. A fiatalon társukat veszítettek nehezen vigasztalódtak. Pedig sokszor hallották: „Az má nem gyün vissza!" vagy „Ellőnek ellő, hóttnak hótt a barátja!" A túlélők gyakran azt is jól tudták, hogy milyen megpróbáltatások, szenvedések következtében jutott szomorú sorsára a halott. Élete megrázkódtatásait felemlegetve mondták: „Az tette el a főd alá!" A halál előjelei A halál bekövetkezésének idejére különböző előjelekből próbáltak következtetni. E tekintetben megkülönböztethetők a halálra vonatkozó általános jóslatok illetve halált közvetlenül megelőző jelek. (Kunt, 1987,103.) Az előbbi csoporthoz kapcsolódóan ezúttal csak utalunk a karácsonyi, újévi és Pál napi (jan.25.) haláljóslásokra, valamint a születéskor, házasságkötéskor jelentkező hiedelmekre. A halál közvetlen előjelei közül leginkább az álmokban hittek. Az álmodó vagy családtagjainak közeli halálára következtettek, ha az álomban halott jelent meg, különösen ha hívó szavát követni kellett. Hasonlót jelentett, ha a lány vagy már a feleség menyasszonynak álmodta magát; az álom során menekülnie kellett vagy a halottak megsebesítették, megölték; álom közben kihúzták a fogát (ha nagyon fájt, akkor a halottat igen fogja sajnálni). Halálra számíthatott, aki meszelésről álmodott, egyáltalán sok fehér színt látott; az álom során az angyal feketeruhás boszorkánnyá vált. Nem sok jóra, nagy betegségre készülhetett az, ki álmában sárban, vízben 473