Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

Lobogó kendőket pálcikánkra adni. Én hát felkérem a vőlegény nevében, Pálcánkat, kabátunkat díszítse fel szépen!" A feldíszítést itt is versben köszönték meg. Sárkeresztesen a menyasszony a vőfénybotra fehét zsebkendőt hímzett, amit sarkánál fogva kötött fel. Mellé a lányok révén rózsaszínű és világoskék szalagok kerültek. A századfordulón a vőfények kalapját bársonyszalagos, sárgagyöngyös, tükrös remegős bokréta ékítette, de az 1920-as évektől helyette bal mellükre tűzték a rózsaszín mirtuszcsokrot. A környék legmutatósabb vőfénybotjait Zámolyon a vőfény kedvese készítette. ö szerezte be hozzá a selyemkendőket, szalagokat, gyöngyöket, bokrétákat. A kendők szélére mindkét oldalon hólyagra szedve szalagot varrt, az öltéseket gyöngyökkel csinosította. A kendők közepére mirtuszbokréta, a vőfénybot végére papírrózsa került. A botra ezután a menyasszony lánypajtásai, a meghívott családok lány tagjai újabb szalagokat kötöttek, a kendő alá. Ezért utóbb olyan nehéz lett, hogy a vőfény szinte alig bírta. A bot készítőjét - ha nem volt rokon - költségei ellenére sem hívták meg a lakodalomba. Hanem mikor visszavitték neki a vófénybotot, akkor kapott ajándékként kuglófot és egy üveg bort. A vőfényi jelvényt a lány ezután nem bontotta szét, hanem eltette, rokonlegénynek igény szerint kölcsönadta, így az némelykor több nemzedéket is kiszolgált. (Demeter, 1973. 6.). Más falvakban csak a nádpálca öröklődött. Utoljára a sárkeresztesi Soós Jánosé volt az a pálca, mely a rajta lévő bevágások szerint 17 lakodalomban kapott szerepet. Csákberényben a századfordulón a nádvessző vófénybotot fehér illetve színes kendők - sarkaikon piros masnikkal, rózsákkal - díszítették. A kendőket szalaggal kötötték a bothoz. (Sárkány, 1966.) A vőfénybot végére tulajdonosa gyakran apró rézfokost vagy lőszerhüvelyt húzott. A vőfény jelvényétől a hivogatás illetve a lakodalom soráti nem vált meg, a szertartásos cselekmények illetve szólása előtt figyelemfelhívásul ezzel verte me| a mestergerendát vagy az ajtófélfát. Az esküvőre készülődés időszakában a lakodalmas háznál számbavették a rokonokat, szomszédokat, barátokat, jó ismerősöket, akiket illett meghívni. Századunkban már írásos jegyzéket is készítettek róluk, melyeket a vőfényeknek adtak át. A vendégeket ugyanis a vőfények híták, hivatták - a házak sorrendjében készült lista szerint. A század elején - egyes falvakban később is - még kétszer hívták. Aki csak az esküvőre volt hivatalos, annál egyszer, akit viszont a lakodalomba is elvártak, annál kétszer jelentek meg a vőfények. Keddi lakodalom esetén vasárnap és kedd reggel, csütörtöki esküvő alkalmával kedden és csütörtökön reggel invitáltak. A szombati lakodalom csütörtöki és szombat reggeli hivatást kívánt meg. Mikor már csak egy alkalommal jártak a vőfények, megjelöltek, hogy csak az esküvőre vagy a vacsorára is elvárják a családot. A menyasszony és a vőlegény atyafisága, baráti- köre nem egyezett, így a hivató vőfények külön-külön mentek. A meghívottak köre egykor még szélesebb lehetett, talán az egész közösségre kiterjedt. Ezzel összefüggésben említették Sárkeresztesen, hogy a századfordulón á névrokonokat is meghívták az esküvőre, bár a lakodalomba már nem. Az első hívás késő délután, este, házról-házra járva történt. A vőfények - miután a vőlegény illetve a menyasszony megvacsoráztatta őket - rendszerint párosával indultak el, mivel a házasulok „dufla vőfénnyel hivattak". Kurjongatva, nagy 412