Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
(konyharuhában) 6 órára a templomba. Az esperes úr megszentelte a húsvéti ételeket. Mikor hazaértünk a nagymama elosztotta. Az asztalon kellett megenni, még a morzsára is vigyázni kellett. Délután labdáztunk a Késelő alatt, vagy mentünk az erdőbe ibolyát szedni. Húsvét hétfőn vártuk a piros tojást. Az 1920-as évben az unokatestvérem nagy örömmel hív át, és mit látok meglepetve? Az orgonabokor tövében szénából fészket, a fészekben lila és rózsaszínű tojásokat, melyek a kis nyúl hozott nekünk. Nagyon örültünk, féltettük. Sokáig játszottunk velük, míg eltörtek." (1984. 15.) Az idézetből is kitűnően a katolikus templomokban a husvétvasárnapi szertartás rendjébe tartozott az ételszentölés. A korábban általános gyakorlat több faluban napjainkig megmaradt. A templomba vitt különféle ételek eredetileg jelképes értelmet hordoztak. Az asszonyok, nagyleányok vagy a gyerekek vitték kosárban, fonott csuhészatyorban, másutt tányéron (szakajtóruhával, szalvétával letakarva) a főtt vagy kövesztett sunkát, a főtt tojást, a húsvéti kalácsot, a kenyeret, a sót, esetleg a reszelt tormát. Csókakőn a tojásnak mindenképpen nagycsütörtökinek kellett lennie. Szemléletesen mesélték el Fehérvárcsurgón az ételszentelés előkészületeit, lefolyását és a szentelmények elfogyasztását. „Eső innep reggé aki akart szentőtetnyi vitte a templomba hét órára. Kosárba, egy szakajtóruhába. Egy darab sunkát má előtte megfőztünk, ászt tettük bele, meg annyi szem tojást, ahányan vótunk. De azt monta az anyósom, nem ez az igazi, csak fél tojás járna mindenkinek. Ekészítettük a tojást megpucóva, asztán a vizeskalácsot, meg egy kis sót papirba. Vót aki vitt gyümőcsöt is. Az oltárná a pap megszentőte. Addig nem ettünk, míg nem hozták meg a szentőttet a templombú. A szakajtót, amibe be vót csomagúva, leterítettük az asztalra, még a morzsát se vót szabad fődre leejtenyi, csak azon a szakajtóruhán ettünk. Ászt meg az anyósom összefogta, asztán a tűzbe öntötte, hogy arra nem szabad rátaposnyi." A szentelményeket, azok egy részét a magyar nyelvterületen sokfelé mágikus erejűnek tartották. A Móri-völgyben a karácsonyi almához hasonlóan a szentelt tojás különös erejében hittek. A fehérvárcsugóiaknál éppen ennek kapcsán járt személyenként fél tojás. Az azt elfogyasztó családtag ugyanis a későbbiekben, élete során ha elbódult, eltévedt, de eszébe jutott, hogy kivel ette együtt a szentelt tojást, újra visszatalált a helyes útra. A magyaralmásiaknál hasonló okból feleztették meg a gyerekek közt a tojást: akárhová keverednek, így majd megtalálják egymást. Csókakőn is összevágták kettőbe a tojást. Felét az egyik, felét a másik családtagnak adták, mert ha valamelyikük eltéved, így azzal fog találkozni, akivel közösen ette. (Gémes, 1960, 9-10.) Ez a hiedelem egyébként a magyarok körében különösen az Ipoly mentén élt. A bodajki és a fehérvárcsurgói elbeszélés utal a húsvéti ételmaradéknak a karácsonyi morzsához hasonló megbecsülésére. Csókakőn szintén nem eshetett le a földre a szentelt étel morzsája, s különösen nem volt szabad rálépni. A tojáshéjjal együtt eltüzelték, hiszen szentelt volt. Területünk lakossága az utóbbi évtizedekben már mit sem tudott az ételek jelképes szerepéről, melyről azonban érdemes pár szóban megemlékezni. A sonka a Jézust is szimbolizáló bárány helyére lépve a paraszti élet gazdasági rendjéből következően vált jellegzetes húsvéti étellé. A tojás az újjászületés, az élet szimbóluma, mely a természet ébredéséhez, a tavaszhoz és Jézus feltámadásához egyaránt kapcsolható. Az egyház tanítása szerint a feltámadó Krisztus jelképe, de kultikus 332
