Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

előtt, titokban, hogy senki ne lássa, levezette lovát & folyóra (Cene patak). Belevezette a vízbe, megforgatta, megúsztatta, hogy friss legyen. A század elején ugyanebből a célból nagypénteken reggel a csikót nevelő gazdák a falu alsó végén, a pataknál futtatták meg állataikat. A csikókkal kapcsolatban itt még egy szokás kialakult, ekkor heréitették a gazdák állataikat. Mohán és Csák váron ugyancsak nagypénteken heréltek, hiszen ekkor már jobb idő járta, az állat nem fázott meg, de még legyek nem voltak, a seb nem fertőződött. Fehérvárcsurgón a nagypénteki vizet a rühesség ellen is hasznosnak vélték. Akinek rühes lova volt, hajnalban levezette a patakra, ott mosta meg. A nagypénteki lóúsztatás a magyar nyelvterületen egykoron viszonylag elterjedt volt. A rá vonatkozó legkorábbi adat 1767-ből ismert. (Szendrey, 1986.173.). A kereszténység előtti elemeket magában hordozó másik szokás a féregűzés. Szinte országszerte elterjedt, hol lármával, hol szótlanul, eszközzel vagy anélkül, sőt meztelenül végezték. A nagy heti külső és belső megtisztulással is összefüggésben állt a kártevők elűzése. Fehérvárcsurgó egykor gyakorolt archaikus szokása szerint nagypénteken végig az udvaron láncot zörgettek vagy kolompot ráztak, mert akkor máshová mentek a békák. Gyakoribb volt a csúszó-mászók söpréssel történő űzése. Sőréden mire a nap felkelt, a gazdaasszonynak vagy lányának már mindent, a szobát, a konyhát, a gádort, az udvart végig kellett söpörnie, hogy ne legyen csúszó-mászó állatuk. A falu melletti tó, a benne élő állatok miatt különös jelentőséget tulajdonítottak a féregűzésnek, s a legidősebb korosztály máig hisz az elhárító cselekmények hatásosságában („Mindent kisöpörtünk, minálunk nem is lehetett látnyi békát!") Sárkeresztesen úgy vélekedtek, nagypénteken annak érdekében kellett kitakarítani, hogy ne legyenek férgek. Egyesek szerint korán kellett kelni, s akkor elsöpörni a férgeket. A legutóbbi időkig élt az a hiedelem, miszerint nagypéntek reggel nem szabad elsőnek begyújtanyi, mert ahol először láng lobban, a bogarak oda mennek. Az utcára ki-ki szaladva figyelték a lányok-asszonyok, hogy máshol füstöl-e már a kémény. Mohán, Fehérvárcsurgón, Bodajkon szintén úgy tudták, a legkorábbi, legelső füst odavonzza a bogarakat, férgeket. Csákberényben nagypéntek hajnalban szólt a lánynak az édesanyja: „Nagyon gyorsan söpörd körül a szobát, konyhát, asztán modd: -Tücskök, pókok, bogarak menjetek arra, ahun füstöt láttok elősször!" Göcsejben hasonló szavakkal küldték el a férgeket, mely alapján Bálint Sándor feltételezte, hogy a mondás ősi hagyományt tükröz. Egykor nagypénteken, az Üdvözítő halála emlékezetén a tűz minden házban kialudt, aki vakmerőségből mégis begyújtott, megérdemelte, hogy ellepjék a férgek. (1976. 219). Azámolyi katolikusok szerint nagypéntek reggel csak azután lehetett tüzet rakni, ha a pap a Credót (Hiszekegy) elmondta. Nagypéntek ünnepnek számított, amikor általában nem dolgoztak. A bodajki reformátusoknak „még otthon se vót szabad semmiféle oan munkát végeznyi, ami talán nem az ünnephöz való. Pihenőnap vót. A mindennapi munkát el köllött végeznyi, de délutáni időben a férfiaknak is csak az vót az elfoglaltságuk, elmentek ki a határba megnéznyi a búzát, hogy fejlődik a búza, meg a rozs. Határjárásra mentek, mer nem vót munka. Séta közben meg lehetett szemlényi a határt." A sárkeresztesiek - ha nagyon muszáj volt - legfeljebb kora reggel kimentek földjeikre, elvetették az árpát. Az iszkaszentgyörgyiek szerint az árpának nagypéntekre már a földben kellett lenni. A nagypénteki munkatilalom megszegőjéről a közeli Csórón monda élt. „A csoóri határban a Leányvágó nevű szőllőhegy alatti szántóföldön lencsealakú és nagyságú mészkövecskék találtatnak, ezekről regéli a nép, hogy egy földmíves 325