Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

JELES NAPI SZOKÁSOK ÉS HIEDELMEK A MÓRI-VÖLGYBEN ÉS A ZÁMOLYI-MEDENCÉBEN A Móri-völgy és a Zámolyi-medence A Dunántúl közép-keleti részén elterülő Fejér megye mintegy negyede, nevezetesen a Budapest-Székesfehérvár-Várpalota vonaltól északra eső terület hegyesdombos vidék. Lényegében a Pilis, Gerecse folytatását képező Vértes és Bakony egy részét, valamint a Velencei-hegységet foglalja magában, szemben a megye döntő részét alkotó alföldies jellegű Mezőfölddel. A hegyek vonulatát árkok törik meg. Közéjük tartozik a Móri-árok vagy Móri-horpadás, hangulatosabb nevén a Mórivölgy, mely a Vértest és a Bakonyt választja el egymástól. A vele szomszédos kistáj, a Zámolyi-medence a Vértes keleti előterében fekszik. A Móri-völgy a két hegység közötti északnyugat-délkelet irányú árkos bemélyedés, mely a Kisbér-Mór-Székesfehérvár vonallal jelölhető. A legmélyebb pontjain mindössze 120 m tengerszint feletti magasságú, délkelet felé mindinkább kiszélesedő árkot két oldalról hegyek, majd hullámos dombok övezik, melyek lankásan ereszkednek bele a Székesfehérvár körüli Sárrétbe. A Móri-horpadás természetes útvonal a két dunántúli tájegység, a Kisalföld és a Mezőföld között. A völgy közepén évszázadok óta országutak futnak, de az utóbbi száz évben már a megyeszékhelyt Komárommal összekötő nyílegyenes vasútvonal is hozzátartozik a táj képéhez. A Bakony szélén illetve az árokban föltörő különböző jellegű források és a csapadék vizét a völgy sokszor egymással párhuzamos mesterséges (Móri-csatorna) vagy természetes vízfolyásai szállítják. A számtalan felfakadó forrás közül némelyik nagyobb hírnévre tett szert, így az ásványvízként ismert mohai Ágnes- és Stefánia-forrás, a gyógyító hatású, termálvizú iszkaszentgyörgyi Duzzogó, valamint a bodajki fürdő forrása. A kistáj egyik községe, Fehérvárcsurgó nevét is vízforrásból származtatja. A jelentősebb természetes vízfolyások, a Gaja és a Cina (másképp Cene vagy Cined) a középkortól fogva nagyszámú őrlő-, utóbb néhány fűrészmalmot hajtottak, melyek duruzsolása csak századunk közepére szűnt meg. A táj népe által jórészt csak Folyónak nevezett nagyobb és .Érnek emlegetett kisebb vízfolyások mentén, a völgy közepén széles területeket foglaltak el a rétek és legelők, melyek egy részére 1945 után halastavakat telepítettek. A patakokat átívelő dobogós fahidak egykor éppúgy hozzátartoztak a táj képéhez, mint az utóbbi évszázadban az utakat szegélyező szederfák. A falvak a völgy két szélén, a hegyek oldalába, a dombokra vagy a védett völgyekbe települtek. A völgy közepén ugyanis északnyugati irányból az a szél süvített végig, mely Székesfehérvárt ugyanolyan huzatossá tette, mint amilyen Veszprém. A Zámolyi-medencét a századfordulón még más néven említették. Károly János kanonok írta a megye történetét feldolgozó ötkötetes munkájában: „AVértes déli oldalán a Csákvár-lovasberényi síkság terül el, mely dél felé a Pátka, Zámoly, Magyar-Almás és Keresztes között elnyúló alacsony földgerincen túl a székesfejérvári síksággal érintkezik." (1896. I. 5.) A táj szülötte, Csanádi Imre költő a medencét 241