Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. – Fejér megye néprajza 2. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 26. (1983)
A DUNÁNTÚL TÁNCDIALEKTUS HELYE A MAGYAR TÁNCKULTÚRÁBAN Amagyar néptánckincs főbb vonásaiban egységes képet mutat. Akülönböző történeti rétegek időben egymás mellett megférnek és térben az egész nyelvterületre kiterjeszkednek. Csaknem mindenütt ugyanazok az alaptánctípusok élnek együtt & fejlettség különböző fokán, kisebb-nagyobb eltérésekkel, változó intenzitással. A magyar néptánc történeti stílusrétegei és legjelentősebb típusai a következők: a régi stílusréteget képviselik azok a fegyvertánc hagyományokat őrző főleg virtuóz botkezeléssel járt pásztortáncok, ún. „botolók", amelyekkel az egyéb eszközös táncok is rokonságot mutatnak. Ugyancsak ide tartoznak az előző csoporttal szorosan összefonódó eszköz nélküli ún. ugróslegényes típusú táncok. Míg a botolótánc párbajszerű típusainak ma már csak főleg Északkelet-Magyarországon élnek változatai, addig az egyéb eszközös ügyességi táncok országosan elterjedtek. Az összefoglalóan ugrós-legényes táncként megjelölt típusnak pedig különböző fejlettségi fokon levő regionális altípusait különböztetjük meg. A régebbi rétegekben gyökerező, de a nyugati táncstílusok hatására a XVIII. sz. végére kialakult újabb magyar tánctípusok, - így az általánosan „verbung"-nak nevezett szóló és csoportos férfitánc és a párostánc az ún. „csárdás" - egységesebb karakterűek, a formai fejlettség azonos fokán állnak. Átmeneti helyet foglalnak el a két említett történeti stílusréteg között a régi hagyományokban gyökerező, de az újabb táncstílus formai elemeivel bővülő női körtáncok. Lényegében ez az öt általánosan elterjedt főbb táncfajta alkotja a magyar néptánckincs alaprétegét. A felsorolt táncok formai, zenei és funkcionális vizsgálataival világosan körvonalazhatjuk az egyes táncdialektusokat. így pl. a táncdialektusok elhatárolását befolyásolhatja az egyes tánctípusok elevenebb élete, vagy az egyes típusok ill. altípusok hiánya, eltérő formai sajátosságai, stb. Ilyenkor a hiányzó táncok sajátos funkcióját egy másik típus tölti be. A dunántúli táncdialektus nem szorítkozik mereven az ismert földrajzi határok közé. Szoros kapcsolatot és számos azonos vonást mutat az érintkező területeknek, így a Felföld nyugati felének (Csallóköz, nyugati palócság), a Duna mentének (Kalocsa vidéke, Bácska, Kiskunság, Solt és Tápió vidéket), a Dráván túli magyar szórvány csoportoknak (szlavóniai magyarság) tánckincsével. Éppen ezért a szakirodalom nyugati vagy dunai táncdialektusnak isjelöli. Itt jegyezzük meg, hogy a Dunántúl nyugati és középső részéről (Zala, Vas, Veszprém) az északkeleti Vértes vidékéről Esztergom és Komárom környékéről rendelkezik a kutatás a legkevesebb néptáncgyűjtéssel. Sajátos történeti, gazdasági és társadalmi alakulása következtében az a terület nem tudta anyagát megfelelően még az érdeklődés elé tárni. Az itt eddig összegyűjtött táncanyag viszont szintén kapcsolódik a felsorolt már jobban megismert területekéhez. Azt megállapíthatjuk, hogy a Dunántúlon feltárt táncaink esetében a történeti rétegek elkülönítése, a típusalkotás könnyebb, mint a magyar nyelvterület egyes részeinek a táncanyagában. Az itt megismert táncok nem fonódnak annyira egybe mint más vidékeken (pl. Szabolcs-Szatmárban). 37
