Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. – Fejér megye néprajza 2. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 26. (1983)

E táncdialektusunkra különösen jellemzőek a középkorig nyomon követhető régi tánctípusunknak az ugrásnak igen gazdag változatai. Általános vonásuk az, hogy a kötetlen szerkezetű szóló, páros és csoportos formáit férfiak és nők egyaránt táncolják. Változatosságukra utal a sokféle népi elnevezés is: „ugrós", „ugrálós", „háromugrós", „verbung", „mulató", „bérestánc", „cönöge", „dús", „dussolás", „tuskoló", „mars", stb. E megjelöléseket a koreográfiai sajátosságaik, a dallamok szövege és a táncalkalmakon betöltött szerepük alapján kapták. A legrégiesebb formáit Somogyban őrizték meg. Itt egyszerű két-háromtagú motívumokból rögtönzött, éppen ezért változatos mozgáskincsű formáját ismerték. Baranya, Tolna, és Fejér megyékben, általában a Duna mentén az említett régi formák mellett már az utóbbi évtizedekben általános volt a három-négy-öt tagból álló kisebb nagyobb variációkkal visszatérően ismétlődő összetett motívum. Mulató és bemutató jellegük mellett menettánc változatuk is általános. Ilyen szerepükben az utóbbi években különösen Kalocsa és Solt vidéken kaptak nagyobb jelentőséget. Formailag a legfejlettebb altípusa, de lényegében az előzőkkel mutat azonos sajátosságokat a Rábaközben az ún. „dús". Az ugrósnak fontos szerepét és színező jellegét támasztja alá táncdialektusunk területén az a tény is, hogy bizonyos táncos szokások és a különböző társasjátékok motívumkincsét alkotja. így pl. a kunszentmiklósiak ún. „törökös" tánca, amely a lakodalmi hívatlanok, alakoskodók tánca, szintén az ugrós sajátos mozdulataiból épül fel. Ez vonatkozik a társas párcserélő táncokra is. (pl. párnástánc, kendőstánc stb.) Az ugrós típus eszközzel járt változatai az ún. ügyességi mutatványos táncok, amelyek gazdagon színesítik a dunántúli táncdialektust. A földön keresztbe helyezett eszközök (bot, üveg, tojás stb.) között és körüljárt változatai, továbbá a sapkával, söprűvel, zsebkendővel, stb. járt formái egyaránt gyakoriak. Az eszköz tér és mozdulatformáló szerepe alapján különböztetjük meg két altípusát, amelyek leggyakoribb elnevezése: „kanásztánc", söprűtánc". E táncokat főleg pásztorok őrizték és közvetítették. Ha figyelembe vesszük a történeti adatokat és a recens emlékeket, megállapíthatjuk, hogy a virtuóz eszközkezeléssel járt pásztortáncok a közelmúltban itt is elevenen éltek (erre utal Czuczor Gergely 1843-as leírása és Réthei Prikkel Marián múlt század végi megfigyelése.) Mind az ugrós, mind az eszközös ügyességi táncokat szoros formai egyezések kötik a kelet-európai tánckultúrákhoz, sőt a tágabb európai összefüggéseket is nyomon tudjuk követni. A középkori Európa lánc és körtáncainak a maradványait őrző, de az újabb magyar táncstílusok formajegyeire is utaló énekszóra járt ún. tavaszi-böjti leánytáncoknak és egyéb női körtáncoknak a Dél-Dunántúlon élnek a legszebb és leggazdagabb változatai. Ezeknek az utóbbi időkben a táncalkalmakon a ciklikusan ismétlődő táncrend szüneteit kitöltő szerepük volt. Két és három, ritkábban több részes változatai élnek e vidéken. Egy lassú, egy mérsékelt csárdás-tempójú és egy futó részre tagolódhatnak. A lassú lépő táncolásánál általában napirányban történik a kör mozgása. A karikázó szabályozott szerkezetű tánc és a táncosok szoros láncot alkotnak, éppen ezért itt nem érvényesülhet a magyar néptáncokra jellemző korlátlan improvizáció. Az újabb típusú férfitáncunk, a verbunk, a Dunántúlon az utóbbi évtizedekben már nem volt mindenütt általános. Legelevenebb a Kisalföldön (Rábaköz, Szigetköz, Csallóköz) találhatók meg a kötött és kötetlen körformájú gyakran két részre tagolódó változatai. Másutt már csak szórványosan, töredékeiben illetve emlékanyagában maradt fenn (pl. Bakony, Vas megye). A történeti verbunkok hangulatát idézik az 1930-as években rekonstruált kunszentmiklósi és kiskunhalasi férfi körtáncok. A kötetlen szerkezetű szóló vagy csoportos, tánckezdő, utóbb már csak inkább mulató és bemutató jellegű férfiszólóknak gazdagabb mozgáskincsű változatai a Duna mellékén (Sárköz, Kalocsa vidéke) és a nyugati palócság körében ismertek, („huszárverbunk", Vasvári verbunk", „Sallai verbunk", stb.) Dél-Dunántúlon ez a tánctípusunk az eddigi kutatások eredménye szerint már a múlt század vége óta teljesen hiányzik. Itt a verbunk funkcióit (tánckezdés, szünetek közötti tánc, férfiak mulató tánca, 38