Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. – Fejér megye néprajza 2. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 26. (1983)

FARSANGI T1KVERŐZÉS MOHÁN A Fejér megyei Moha község Székesfehérvártól észak-nyugatra kb. 10 kilométerre fekszik a Vértes alján. Középkori eredetű település, mintegy ötszáz lelket számláló lakossággal. E kis falut az országszerte híres Ágnes víz forrása mellett egy ma is élő népszokás teszi nevezetessé. Minden évben lezajlik itt a hagyományos húshagyókeddi farsangi alakoskodó játék, amelyet a mohaiak régiesen tikverőnek, tikverőzésnek neveznek. Az évenként ismétlődő eseményt a község legidősebb lakói is régi szokásként tartják számon. A szokás változatait még pár évtizeddel ezelőtt a környéken is ismerték, mint például a Velencei-tó melléki Pákozdon, Gárdonyban, ahol szintén tikverőnek, illetve tyúkverőnek nevezték. Egyes mozzanataiban feltehetően egy eléggé elterjedt, gyakran tyúkverőnek nevezett lakodalmi szokáshoz kapcsolódik. Ennek a lényege a következő volt: a lakodalmat követő hajnalon a legények, néhol a leányok is, különböző maskarákat öltöttek magukra, és végigjárták a falut, főleg a már hazatért hivatalos vendégek házait, ahol tréfálkoztak, mulatoztak, miközben megdézsmálták a kamrákat, tyúkólakat. Egyes vidékeken a tyúkokat is leütötték majd a szerzett zsákmányt közösen elfogyasztották. Talán erről kaphatta a sok mozzanatában hasonló farsangvégi szokás az elnevezését. A mohai farsangi tikverőzés rendkívül tanulságos, és minden szervezés nélküli fennmaradását tekintve országosan már talán egyedül áll. A szokás gyökerei óeurópai hagyományokra nyúlnak vissza, amelyek közül kiemelkednek a görög és a római hagyományok. Magyarországon már a XV-XVII. századból bőséges források állnak rendelkezésünkre a farsangi szokásokra vonatkozóan, főleg a prédikátoroknak a résztvevők torkosságát, léhaságát kárhoztató írásaiban. Nálunk feltehetően itáliai és német hatásokra honosodtak meg. A mohai szokás egyik legfontosabb kelléke az álarc. A legszebbek méltán kerültek már a múzeumok néprajzi gyűjteményeibe, és a népszokásokat bemutató kiállítások vitrinjeibe. A XVI. században már gyakori az álorva, illetve a csúf ruha említése. Mohán ma kalapfilcből készül a kenderszakállas, festékkel pirosra festett orrú és szemöldökű fekete álarc. A futás közben szanaszét libegő szalagokkal teleaggatott rongyos ruhát, kalap és egy hatalmas furkósbot egészíti ki. Ugyancsak gyakran említik forrásaink a férfi-női ruhacserét, mint a farsangi tobzódás egyik jellemző vonását. Ilyen jelentkezik a mohai játékban is: két férfi szereplő lánynak öltözve, kosárral a karján jár házról házra, ajándékok, elsősorban tojás gyűjtése céljából. Az alakoskodó, maszkos szokások visszatérő ősi sajátossága a titkosság, titkolódzás. A mohaiak öltözködése is titokban történik, félreeső, rejtett helyeken, régebben valamelyik istállóban, kamrában. Ezt a titkolódzást igyekeznek végig megtartani. Egész nap találgatják a falubeliek: kik rejtőznek az álarcok mögött. Az új résztvevők - első szereplésük alkalmával - csak mint leányok vagy őket oltalmazó álarcos kísérők működhetnek közre. Az utóbbiak dolga az összegyűjtött ajándékok védelme is. A részvételnek ez a fokozatossága beavatási emlékekre is utalhat. A farsangutói lakomáknak, táncos-zenés mulatságoknak mindenütt gonoszt elűző, termékenységvarázsló, bőséget hozó hatást tulajdonítottak valaha. A mohai szokásban is a termékenységet akarták analógiás cselekmények révén biztosítani. Alanyok, menyecskék bekormozása, a tojáskutatás a félreeső tyúkólakban, a tojás összegyűjtése: az ősi hit szerint a férjhez «-Farsangi bohóc. Moha, 1976.