Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene – Fejér megye néprajza 1. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 25. (1982)

egy süveg alma, két süveg alma, három süveg alma, négy süveg alma, az ötödik bebebe, megellett a kiskirályka tehene... Nem figyelek a szavakra, de mégis jó hallanom őket. Visszatekintve olyan az egész, mint egy szürrealista filmjelenet. A fészer hátsó falán kasza homálylik, a bal oldalán egy hosszú vendégoldal. Ha Pesovár nem ezt a hintálás-kísérő mondókát közli, talán soha nem fedezem föl magamat ebben a kinagyítható jelenetben. És nemcsak ebben, de a csülközésben s a király adj katonát játékban sem. És nem látom kölök-alakomat újra a kukoricafosztókban, kis vőfénynek a lakodalmakban, csizmásan, gyönggyel kivarrott vőfénykendővel, s nem botladozom ott a szüretibálos fölvonulók között se bekormozva. Pesovár monográfiát készít elsősorban, de emlékeket is tudatosít. Múltat és érzelmeket restaurál. A népdallal együtt akarja újraéletni a táncot, az éneklés és a táncolás alkalmait, a mesterségeket, a nyelvet, a hétköznapok és az ünnepek eltérő taglejtéseit, mindezt beágyazva a táj történelmébe és földrajzi adottságaiba, őt az egész érdekli még a részletek rajzolatában is. A szervesség természete, amitől még a töredékek is kiegészülnek, s közép-európai távlatot kapnak. Könyvében száznyolcvankét Fejér megyében élő népdalt közöl. Ebből száztizenhatot ő maga gyűjtött, a tánc és egyéb múzeumi gyűjtései „melléktermékeként." A népdalok meglepő száma és a melléktermék együttes emlegetése szerencsét tételez föl. Valami olyasmit, hogy Pesovárra úgy ragadnak a szétsündörgött szövegek és dallamok, mint márványteremben szétugráló bolhák a nadrágszárra. Pedig nem .szerencséről van szó, hanem türelemről, derűs megszállottságról, évtizedes odafigyelésről. Hiszen gyűjteni mostoha vidékeken is az tud, aki maga már felbecsülhetetlenül gazdag; aki harminc-negyven év csöndjéből képes egy elfütyült dallammal előcsalogatni egy másikat, egy harmadikat, egy ötödiket; az, aki maga is eltáncol egy verbunkost, egy legényest, egy emlékezetes kanásztáncot. Pesovár szerencséje tehát: a tudása és a tapasztalata. Érdeklődése és fáradhatatlan sága, amely a nagy elődökével rokon. A klasszikus gyűjtőnemzedék: Vikárék, Bartókék, Kodályék után támadt ugyanis az ötvenes években egy új nemzedék, elsősorban táncgyűjtőkből, amely a harminc esztendő alatt ugyanolyan felbecsülhetetlen munkát végzett, mint az elődei. Martin Györgyre gondolok, Pesovár Ernőre, Andrásfalvy Bertalanra, Nóvák Ferencre, Timár Sándorra, hogy csak a legismertebbeket soroljam. Közéjük tartozik Pesovár Ferenc is. Az, hogy a szöveggyűjtők és a dallamgyűjtők után a népi kultúra újabb reneszánszában a néptáncgyűjtők és a néptánc tudósai kaptak főszerepet, a szervesség logikájából következett. A tánc volt a hiányzó láncszem. Hiányzott a szövegek mellől, a dallamok mellől, az öltözetek, a népszokások világából. Hiányzott a lendületből, s a testünkre szabható hagyomány érvei közül. Pesovár Ferenc Martin Györggyel az elsők között volt, akik az ötvenes években nekivágtak Magyarország ismeretlenebb falvainak: a szabolcsi, a szatmári, a hevesi, a somogyi, a Pest megyei faluknak; nekivágtak az országhatáron túli tájaknak: Kalotaszegnek, a Mezőségnek, Csíknek, Gyimesnek, s a felvidéki részeknek, hogy a még elevenen élő táncokat — magyart, románt, szlovákot, cigányt — összegyűjtsenek, sőt ha lehetséges, filmen is rögzítsenek. Húsz-huszonöt év elegendő volt ahhoz, hogy ne csak fölgyújtsák, de 6