Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene – Fejér megye néprajza 1. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 25. (1982)
EGY SÜVEG ALMA Ha Székesfehérvárról észak felé indul a madár, útjában elsőül szülőfalumat találja: Zámolyt. Gyerekkorom és süvölvénykorom főhadiszállását, a dombról lecsurgó falut, amely szélső házaival a zámolyi medence laposára rúg ki. Tőle kissé jobbra Forna-pusztát és Csákvárt, balra Csákberényt, s bent a Vértes kopárabb katlanában elbújva Gánt bányatelepet s Gántot. Csak a református templom tornyába kellett fölkapaszkodnom, ablakába kikönyökölnöm, s félkaréjban ez a Fejér megyei tájrészlet feküdt előttem változatosan s megunhatatlanul: páskomok, legelők, kenderföldek, réti folyók s északabbra a láthatárt lezáró szőlőhegy vonala, egy Árpád-kori kerektemplom romkövei s a bauxitbánya meddőhányója: vörösre hevített óriás patkó. Elég becsuknom negyven esztendő után ma is a szememet: a levegőben gólyák köröznek és vércsék, csorda őgyeleg lustán a faluhoz közeli fűzfák alatt; eső jön, eső megy, villám csap le a Csörgőkút ágasa mellé. Békák, szitakötők, szekérárnyékok, boglyák zsúfolódnak ebben a bármikor fölbolydítható látomásban. Sajnos, az emlékezetem sokkal döcögősebb és lomhább, ha szülőfalum belső életét, szokásait, társadalmi és lélekbeli múltját kell fölidéznem. A történetek csak történetek maradnak, a helyszínek csak helyszínek s a hozzájuk tartozó arcok és testek nem állnak össze sűrű és mozgalmas vízióvá, mint Peter Breughel képein a XVI. század németalföldi parasztjainak a világa. Gondot eddig sohasem okozott ez a féloldalára sántító emlékezetem, de most, hogy elolvastam Pesovár Ferenc Fejér megye népzenéjével foglalkozó könyvét, elkezdett nyugtalanítani. Zavarba ejtett az a fölismerés, hogy az elmúlt két évtizedben kevesen bajoskodtak annyit a népi kultúrával, mint én, és kevesen is örültek úgy újabb fölocsudásának — szülőmegyém mégis teljesen kimaradt ebből az áthevült érdeklődésből. Ha Zalában jártam, ha Hevesben, Somogyban, ha Moldvában vagy az erdélyi Mezőség falvaiban, minden kis mozzanata, morzsája, töredéke érdekelt ennek a kultúrának: egy-egy népdal-változat, szójárás, táncmotívum, kapudísz, ingváll, de odahaza eszembe se jutott ilyesmi. Fejér megye élettelen, sőt halott vidéknek tetszett. Kiégett mezőnek, ahol a hagyományoknak már csak a fekete hamuját kaphatja föl a szél. Pesovár Ferenc, aki nem szülöttje, csupán vendége a megyének, csöndben rácáfolt erre a föltevésre. Lesznek majd szakértők, akik a néprajz, a népzene, a néptánc szemszögéből vizsgálják meg s teszik mérlegre könyvét, s minden bizonnyal rangos munkának ítélik. Tudományos méltatás helyett én inkább csak örömömnek adhatok hangot. Pesovár egy olyan porban alvó citerát hangolt föl újra könyvében, amely nemcsak gyerekkorom idejét hozta vissza, de életre keltette minden tetszhalott emlékemet is. Gyerekjátékokat gyűjt s mondókákat? Az én hintám láncai is megcsikordulnak a nyárban, s már suhanok is. A lendület az óltető fölé röpít. A fészer homálya és a kinti napsütés váltogatja egymást. Ettől a végleteket cserélgető lendülettől erősnek érzem magamat,s hallok mögöttem hangokat is:
