Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 4. 1688 - 1848 - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 16. (Székesfehérvár, 1979)
Farkas Gábor: A tőkés társadalom kialakulásának kérdései Székesfehérvárott
még érezhető a német polgárok túlsúlya, akik a város vezetésében is sok esetben többséget élveztek. II. József idején, amikor az uralkodó németesítő törekvéseivel szemben foglaltak állást a vármegyék, e politikát Székesfehérvár magisztrátusa még örömmel hajtotta végre. Mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a magyarrá válás ezen idők után erősödik. 1848—49 eseményei közepette Fehérvár polgárai a magyar nemzeti eszmék mellett állottak ki. Ennek a magyarrá válási folyamatnak igen fontos képviselői voltak a városban a katolikus népiskolák, amelyek zömében ekkor magyar nyelvű oktatás folyt. A pálosok vezette iskoláról jegyezték fel, hogy annak tanári kara teljesen magyar, és németül jól beszélni csak a német szakos tanár tudott. Hasonlóan magyar szellem uralkodott később a XIX. sz. első évtizedében is a ciszterciták irányítása alatt. A magisztrátuson belül is küzdelem folyt a magyar nyelv hivatalossá tétele érdekében. Ennek eredményeként a városi tanács protocollumait 1814-től kezdve magyar nyelven vezették, és a magyar nyelvű színjátszás is ezen években kapott nagyobb anyagi és erkölcsi pártfogást. A város német és magyar polgársága a reformeszmék közül igen sokat magáévá tett, azok megvalósításáért egyformán küzdött. Sok német ez időben magyarosította nevét, ezzel is kifejezve azt, hogy ők Székesfehérváron végleg hazára találtak. 1843-ban a választott polgárság jó része nevében még német. Mégis ezek kérik a helytartótanácstól, hogy a város pecsétjét magyar körirattal lássák el: Ennek aláírói között Braun, Eder, Mayer, Linzer, Hollner, Hermann, Eisenbarth, Friedrichkeit, Langmáhr, Grundböch stb. nevű aláírásokat találunk,89 de német és horvát-szerb nevű polgárok a magyar forradalom és szabadságharc ügyéért harcoltak és haltak vértanúhalált. A kortársak is látták ezt a magyarosodási folyamatot. Fényes Elek írja a fehérvári lakosokról: „nyelvükre nézve nagyobb részt magyarok, (90,8%) vannak azonban németek is, (6,3%) de ezek mind értenek magyarul, sőt gyermekeik ezen nyelven már jobban beszélnek.48 49 Fényes nem tud a város harmadik nagy etnikai csoportjáról: Rácvárosban egy tömbben élő szerb népelemről. Ezek számát megbízhatóan a vallási megoszlásból sem lehet lemérni. 1785-ben 230, 1804-ben 102, 1850-ben 151 fő vallotta magát pravoszláv hiten lévőnek.41 Tény, hogy a délszlávoknak egy jelentékeny része a 48- as idők előtt a magyarságba asszimilálódott. Más csoportjai — különösen azok, akik magukat szerbeknek vallották — nemzetiségi különállásukat szilárdan tartották és Székesfehérvárt ill. Magyarországot csak ideiglenes hazának tekintették. A rácokról az a hír terjedt el, — ami nagyjából az igazságnak is megfelel —, hogy kincset gyűjtenek, amelyet legfeljebb szántóföldi ingatlanba hajlandók befektetni, és várják a számukra kedvező politikai szituációt, amikor repatriálhatnak. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez az idő számukra 1918 őszén a monarchia felbomlásával érkezett el, amikor 1920—21-ig igen sok délszláv költözött a megalakult Szerb—Horvát— Szlovén államba.) A repatriálásra áhítozó és kincsgyűjtő rácok a kapitalista gazdaság kiépítésébe vajmi keveset szóltak bele. Délszláv politikai orientációjuk ellenére 1848 szeptemberében nem csatlakoztak a városba benyomult horvát sereghez. Csupán a pravoszláv hitközség pópája és az elöljáróság néhány tagja ellen indítottak eljárást később a bizottmány részéről, mert fennállt a gyanúja, hogy az egyházi vezetők Jellasich számára kémkedtek volna.42 Végeredményben a tőkés fejlődés első szakaszának egyik vívmánya volt a városunkban a nemzetiségek asszimilálódása, amely egyben a három népelem társadalmi és gazdasági megelégedettségét is jelzi. A későbbi évtizedekben lényegében nemzetiségi ellentétektől mentes kapita-146 48. FÉNYES E.: Magyarország geográphiai szótára. (Pest, 1851.) II. 9. 41. Lásd. 1185., 1804. es az I85u. évi városi összeírásokat. 42. Monográíia, 13.
