Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 3. Török kor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 15. (Székesfehérvár, 1977)
Hegyi Klára: A török közigazgatás és a magyar városi autonómia
zéssé tenni.. ,”3i 1674-ben a szubasik Kecskeméten 25 esetet bíráltak el és 365 tallért hajtottak be34 35 36; 1676-ban kétszeri kiszállás során 17 eset után 248,5 tallért, és két gyilkost Pestre vittek. Ugyanebben az évben a városi bíró bevétele is kb. 250 tallér volt, de ez kb. 200 eset után folyt be.38 A kádik a fáradságos kiszállások helyett évi átalányadót fizettettek a városok egyes jogi ügyeinek megváltására. A leggyakoribb a hagyatéki illetékek ilyen kezelése volt. Debrecen már a 16. században élt ezzel a lehetőséggel, s „a szolnoki kádinak meghatározott adót fizetett azokért az esetekért, ha közülük valaki meghalt és öröksége hagyatéki felosztásra alkalmatlan volt.”37 Miskolc, amely 1676-ban szintén elnyerte a rablók üldözésének és megölésének jogát38, évi 12 forintért váltotta meg az eseneges nagyateki illetékeket39, és a már idézett 14 guruson ugyanezt tette Rimaszombat is. S fennmaradt néhány olyan nyugta is, amelyik adó gyanánt „a nemes bíróságnak rendelt évi” összegről tesz említést.40 41 A török közigazgatásban beállott bomlás oda vezetett tehát, hogy a városi önkormányzatok már nemcsak a település háztartásának vitelében, a bevételek hovafordításában, stb. döntöttek belátásuk szerint, de rendfenntartó, bírósági gyakorlatuk is önállósodott. Erre utaltunk a bevezetőben azzal, hogy a hódítók és meghódoltak társadalma élesen elvált, és egyre gyérebbé váltak közöttük a tényleges kapcsolatokat létrehozó kommunikációs csatornák. Az eddig felrajzolt fejlődési vonal, s különösen annak végkifejlése azonban távolról sem általánosítható a hódolt terület valamennyi városára. A nagymértékű lazulás csak azokon a területeken következett be, ahol nem volt állandó mohamedán lakosság és közigazgatási szervek, és a magukra hagyott, szultáni hászvárosi státuszt élvező városok ügyeiket maguk intézhették. Ilyen helyzetben voltak a Duna-Tiszaköz és a Jászság helységei, és az északi és keleti határvidéken Gyöngyös, Miskolc, Rimaszombat és Debrecen. Lényegesen eltért a keresztény lakosság helyzete azokban a városokban, ahol állandó mohamedán lakosság élt. Ezeket két nagy csoportra oszthatjuk. Az elsőt azok a városok képviselik, amelyekben a magyar népesség még kellő súlyt képviselt ahhoz, hogy több, tiszta keresztény lakosságú városrészt alkosson, és ezeken belül mindennapi ügyeit önállóan intézze. Számukat tekintve az ilyen vegyes lakosságú városok túlsúlyban voltak az eddig tárgyalt önálló városokkal szemben. Annál szomorúbb, bár viszontagságos sorsuk miatt érthető, hogy az ő életükről sokkal kevesebb tudósítás maradt fenn, mint a megelőző csoportról. Sem török iratokkal, sem magyar városi hatóságok feljegyzéseivel nem rendelkezünk Esztergom, Székesfehérvár, Pécs vagy Szolnok igazgatásáról, hogy csak a legfontosabbakat említsük. (Változást talán a családi levéltárak átnézésétől várhatunk.) Az egyedül Szegeden megmaradt török iratok44 azonban nyilvánvalóvá teszik, hogy ezekben a városokban a magyar városrészek önkormányzatai tovább működtek. A szegedi főbíró a helyi magyar lakosság körében ugyanúgy összegyűjtötte és közvetítette az adókat — a török engedélyével a magyar részre fizetetteket is —, irányította a közösség gazdálkodását és őrködött városrészei rendjére, mint a kecskeméti bíró. S hogy a 17. század során ezek a kisebb önkormányzatok is megerősödtek, arra Ahmed simontornyai alajbég 1669-es rendtartását idézhet-34. Ibid. 1672. 112. 35. Ibid. 1674. 103—106. 36. Ibid. 1674. 132—134. (1676-os bejegyzés); 1676. 140—160. 37. Debrecen török iratai, 20. FEKETE L. : Debrecen ... 26. sz. 38. MISKOLCI A. L. : Miskolc török iratai, 34. 39. Ibid. 16, 33, 36. 40. Debrecen török iratai, 108. FEKETE D. : Debrecen . . . 101. sz. 41. Kiadta SZILÁDY—SZILAGYI : op. cit. II. 285—360. 93
