Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 3. Török kor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 15. (Székesfehérvár, 1977)

Hegyi Klára: A török közigazgatás és a magyar városi autonómia

megbüntetését, ő csak a nők felett Ítélkezett.8 S a fennmaradt kisszámú adatból9 az is nyilvánvaló, hogy a kádi elsősorban a jól jövedelmező büntető- és örökösödési ügyeket tartotta fenn magának, a polgári ügyeket, szerződéseket jobbára a városi tanács zárta le.

Azért a veszteségért, amit a magyar bíráknak és a papoknak a szolgálataikért biztosított részleges adómentesség és a számukra fizetésképpen — elvétve — lekötött kisebb javadalombirtokok jelentettek, sokszorosan kárpótolta a kincstárt az a munka, amit elvégeztek. Biztosítva volt a folyamatos termelés, az adófizetés és a rend a városokban csökkentett török hivatalnoki garnitúrával is. A magyar önkormányzatok ebben az időszakban elsősorban a töröknek szolgáló hivatalok voltak, és csak másodsorban a lakosság érdekvédelmi szervezetei. S ha a rangsort folytatni akarjuk, sokadik helyre kell utalnunk a városi tanácsok egy olyan feladatát, amely majd a 17. század második felére fontossá válik: a közvetítést a város és a királyi országrészre menekült megye és földesúr között.

A magyar önkormányzatok ilyen „kordában tartása” természetesen nem jelentette azt, hogy a városok nem indítottak harcot önállóságuk visszaszerzésére. A behódolást követő első évtizedek — sajnos meglehetősen gyér — iratanyaga azt mutatja, hogy a városok, tájékozódva a török tisztviselők kánunok-megszabta jogkörében, elsősorban a túlkapások ellen igyekeztek biztosítani magukat. Szultáni és beglerbégi rendeletekkel próbálták elejét venni annak, hogy a nagyobb centrumok tisztviselői túlságosan sokat tartózkodjanak városukban és törvénytelen követeléseiket szokássá tegyék. Ennek az első perctől folyó perlekedésnek bizonyosságait őrizték meg a török iratok Jászberény, Gyöngyös és Debrecen levéltáraiban. Idézzünk ezek közül csak egy, de jellemző példát. 1578 október 14-i keltezéssel egy szultáni rendelet arra utasítja a budai beglerbéget és a pesti kádit, hogy orvosolják a jászberényiek sérelmeit. Ez utóbbiak emberük útján panaszt tettek a portán, hogy a szandzsákbég vojvodái, megsértve szabad hászvárosi jogállásukat, betelepednek városukba és a környező falvakba, naponta két embert követelnek saját szolgálatukra, s a lakosoktól ellenszolgáltatás nélkül élelmiszereket vesznek el. A szultáni rendelet megtiltja e túlkapásokat.10 11

Debrecen, mint erősen határszéli és többszörösen hódolt város, már a 16. század hatvanas éveiben sikeresen induló harcot kezdett önkormányzata elismeréséért. 1564- ben Zal Mahmud budai pasától két kiváltságlevelet szerzett, egy török és egy magyar nyelvűt, azonos tartalommal. A pasa a debreceniek kérésére szabadságot adott arra, hogy „bolond hitük szerinti törvényeikkel élhessenek, és ezentúl a nevezett város lakosai a köztük lévő bűnösök megbüntetésére törvényeiket alkalmazhassák,”11 Szerzett kiváltságukat egy évvel később a soron következő budai pasával is elismertették. Az ügy azonban ezzel még nem zárult le. A szolnoki kádi panaszt tett a portán, hogy a debreceniek hagyatéki és egyéb, a török bíróságra tartozó ügyeiket maguk intézik el, és ez-8. KECSKEMÉTI A. L, : Kecskemét török iratai, 17. Kiadta: HORNY IK J. : Kecskemét város története oklevéltárral, II (Kecskemét 1861) 346.

9. Az 1591—1601. évi kecskeméti törvénykezési jegyzőkönyv és az 1598—1603. évi számadáskönyv — amelyek a második világháború során elpusztultak — egyes részletei ismertek HORNYIK J. : op. cit. és Schwáb M.: Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban. (Bp. 1939) c. munkáiból.

10. SZOLNOKI A. L. : Jászberény török iratai. 6.

11. DEBRECENI A. L. : Debrecen török iratai, 54. Regesztában közölte FEKETE L. : Debrecen város levéltárának török oklevelei, Levéltári Közlemények (1925) 42—67. 4. sz. A pasa másik, magyar nyelvű kiváltságlevelében megengedi a debrecenieknek, „hogy az ő városukban valamennyi gonosztevő és halálra való embert fognának, régi törvények szerént azokat megbüntessék szabadon.” Kiadva: A budai basák magyar nyelvű levelezése. (Bp. 1915) 517.

83