Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 3. Török kor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 15. (Székesfehérvár, 1977)

Hazai György: A "Tarih-i Ungurus" (Magyarország története) feldolgozásának kérdése

Nagy Sándor-regény nyugati változatából átvett egy részlet, amely egyik művében sem szerepel. Ez talán a szerző önálló, a magyar krónikái hagyománytól független interpolációja lenne?

Felmerülhet az a gondolat is, hogy nem lenne-e helyesebb a művet az V. Istvánkori író művéhez közelíteni. Ennek azonban többek között ellene szól a hétvezér-motívum, amelyet ez a szerző — meghatározott politikai okokból — következetesen kiküszöbölt művéből. Vagy talán a XIV. századi krónikakompilációk között kell keresnünk Terdzsümán Mahmúd művének forrását? Ezek, éppen azáltal, hogy korábbi, azaz XI. sz.-i elveszett műveket is felhasználtak, tolmácsolói voltak a közbülső művekből kirekesztett motívumoknak. E művek szerzői számára, akik már nem egy egységes őstörténeti koncepciótól vezetve láttak hozzá műveik megírásához, mint Anonymus vagy Kézai Simon, érdektelen volt a különböző motívumok egymástól való következetes elkülönítése. Műveikben ezek a motívumok érthető módon összeolvadtak, beágyazódtak egy őstörténeti összképbe. A hun-magyar rokonság ilyen „hibrid”, a fehérlómondával kombinált változata pedig könnyen lehetett a „Tarih-i Ungurus” forrása. Természetesen az is könnyen lehetséges, hogy Terdzsümán Mahmúd maga is — bár művében az ellenkezőjét állítja — több munkát használt fel, és a motívumok keveredése az ő kompilációjának eredménye.

A megfelelő XIV. századi krónikakor kiválasztása azonban további nehézségekbe ütközik. Eltekintve a Nagy Sándor-történet már említett, és a magyar krónikairodalomban teljesen ismeretlen részletétől, még egy tényező nehezíti az azonosítást. Terdzsümán Mahmúd krónikája úgyanis még egy olyan terjedelmes részt tartalmaz, amely teljesen ismeretlen a középkori magyar forrásokban. Ez a XIII. sz.-i mongol invázió, az ún. „tatárjárás” részletes leírása, amely csak egy olyan magyar forrásból származhat, amely időközben elveszett.

Már önmagában ez a vonatkozás is kérdésessé teszi a XI-XVI. századi periódusra vonatkozó rész jellegét is. Egységes egészre menne a mű ezen része vissza? Ez is esetleg több forrás figyelembevételével kompilálódott? A mohácsi csata előtti magyar történelmi irodalomból Thuróczy János 1488-ban keletkezett Chronica Hungarorum c. műve és talán Bonfini munkája jöhetne számításba. Az azonosításnak azonban ellentmondanak a már ismertetett szempontok; a középkor vonatkozásában különösen a tatárjárást ismertető rész.

Az összehasonlítás kérdéseinek e rövid összefoglalása is mutatja, hogy milyen problémák és nehézségek bukkannak fel a munka során. Bárhogy is legyen, világos, hogy Terdzsümán Mahmúd munkájának részletes elemzése érdekes eredményekkel, szempontjaink gazdagodásával kecsegtet. Mint a bemutatott részletek is mutatják, az ismeretlen, elveszett krónikarészletek, illetve motívumok felbukkanása különösen becses a magyar krónikakutatás számára. Ugyanígy nem kisebb jelentőséggel bír a sajátos motívum, illetve esemény-kompozíció rögzítése sem, mert ez is esetleg elveszett források irányába mutathat. Kétségtlen tehát, hogy a Tarih-i Ungurus-ban a magyar krónikakutatás egy beeses új forrását kell látnunk, amely számos adattal gazdagítja eddigi ismereteinket.

Mindezen problémák vizsgálata természetesen a magyar történészek feladata lesz. Mint turkológus, feladatomat a mű kiadásában látom.

Végezetül szabad legyen néhány szót szólnom a műről, mint oszmán-török nyelvemlékről. A terjedelmes, mintegy 210 lapos mű szövege viszonylag egyszerűbb, tisztább török nyelven íródott. A szerző — talán hiányosabb iskolázottsága miatt — távol áll a korszak más műveit jellemző dagályos sítustól, amely már magán viseli az arab-perzsa hatás elfajult koloncát, és éppen azt rejti el a szemünk elől, ami török. Tegyük hozzá, hogy a szöveg végig vokalizált, ami nagymértékben megkönnyíti a hangtani problémák tárgyalását.

35