Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)

Székely György: A székesfehérvári latinok és vallonok a középkori Magyarországon

nők éltek, olykor dacolva a királyi küldöttekkel is. A következő évszázadnak köszönhetjük a liégei—magyar kapcsolat koraiságáról szóló hagyomány feljegyzését. A hagyományt fenntartó források egyháziak s beleillenek a kor szokásos egyházi érintkezéseibe. Ezek egyik példája a távoli országban viselt egyházi méltóság, másik a zarándokút lehet. Az 1437. december 21-én elhalt Jean de Molino, a liégei Szt. Pál egyház kanonokja egyben (vagy előbb?) Magyarországon főesperes volt (neonon Seernae in Hungária archidiaconus). Az ilyen érintkezések is segíthettek ébrentartani a figyelmet a dunavölgyi ország és népei iránt. Az a körülmény is segítette ezt, hogy Liégetől mindössze 45 kilométernyire fekszik Aachen, a frank és német birodalmak neves szakrális központja. 1447-ben történt ugyanis, hogy a híres aacheni ereklyék és kegytárgyak megtekintésére messze földről érkezett zarándokok és utazók között feltűnt egy olyan magyarországi csoport, amely tökéletesen fejezte ki magát liégei vallon nyelven (idióma Leodiense). Ennek a feltűnő jelenségnek okáról kérdezvén, előadták az ősi hagyományt. Aachen lakói ezt hallván, tanácsolták nekik, hogy forduljanak magához Liége-hez, hogy megbizonyosodhassanak ennek a hagyománynak pontosságáról. A magyarországiak tehát — eleget téve ájtatosságaiknak — a kapott tanács szerint Liége-be mentek, ahol testvérként fogadták őket. (Ebből nyilvánvaló, hogy nyelvileg rokonnak találták ezt a csoportot.) A városi és egyházi hatóságok ünnepelték őket. A nyelvi azonosságot (liégei szemmel: linguam... gallicum nostre civitatis patrie gallice omnino consimilem eloquuntur) a magyarországaiak — számunkra is hihető módon, mert a kor társadalmi viszonyainak megfelelően — magyarázták meg. A férfiak, hogy ügyeiket intézhessék és a környék lakosságával naponta érintkezhessenek, mind megtanulnak magyarul. De asszonyaik a tűzhelyeik őrei, állandóan otthon tartózkodnak és csak házi munkáik végzése céljából hagyják el lakásukat; gyermekeik nevelésével foglalkoznak, s hozzájuk mindenekelőtt anyanyelvükön beszélnek (itt valóban anyai nyelvükön!), s ilyen módon őrzik meg körükben a vallon nyelvet. A korabeli társadalom és a nők helyzete ismeretében logikai úton is hihetőnek tarthatjuk ezt a korabeli magyarázatot. A megállapítást annál inkább alátámasztottnak látjuk, minthogy — a krónikás feljegyzés szerint — magyar királyi parancs lett volna: ne felejtsék el nyelvüket, ne változtassák azt meg. A vallon nyelvi tökéletességről szóló fenti megállapításokat és a levéltárakból, krónikákból való igazolást Jean de Heinsberghe püspök 1447. július 8-i oklevelében tanúsította. Magyarországon ezeket a tényeket különösen a magyar nádornak és az egri püspöknek ajánlotta figyelmébe, ami fényt vet az Eger-völgyi vallonok külön igazgatására és az egri püspökség alatt állására egyaránt. Az egyik forrás kifejezetten egri tartományban említi is őket. A belgiumi krónikás anyag továbbá — s ez az egyik legfontosabb tény — megőrizte a Liége-be érkezett magyarországiak nevét: András fia, Biro Mátyás; Dolo Pál; Tamarasco Miklós; Henrat Simon; Balaven Márk; Ponche Márton. Fel lehetne vetni, hogy ezek a nevek torzítottak a külföldi feljegyzésben. Ám elsőjük, Biro Mátyás neve semmi torzulást nem szenvedett, jól visszaadja a magyar bíró szót. A többi név jellegzetes vallonos hangzását tehát nem torzításnak tekinthetjük, hanem a régi nevek pontos megőrzését látjuk benne. Annál inkább, mert az adatokból kitűnik a Biro nevű vezető, előadó és kérő szerepe a magyarországiak között. Rájuk vonatkoztatható tehát a Kovachich által közzétett pápai követjelentés híres XV. századi (1463) adata a Magyarországon külön tartományban élő vallonokról. Ezzel csaknem egybehangzó olasz nyelvű forrásunk is van Mátyás korából. Ezt egyesek pápai követjelentésnek tartják 1480 tájáról, ámbár az latin szövegében maradt fenn. Mások az olasz szöveget velencei követjelentésnsk tartják. Bármi is a helyzet, a lényeg számunkra az, hogy jó francia nyelvet beszélő flamand törzset látott bennük, amelynek külön tartománya van. Azóta laknak az országban, amióta Károly ezt az országot elfoglalta. Ez a hagyomány is nehezen érthető. Volt, aki Anjou Károly Róbertre értette, ami nehezen hihető az eltelt aránylag rövid idő folytán. Mások Nagy Károly foglalását és telepí68