Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Kubinyi András: Székesfehérvár középkori oklevéladása és pecsétei
vatosság jogintézménye azonban a XIII. sz. végéig csak lassan vált általánossá. Megvizsgálva az irodalomban idézett legrégibb időből származó szavatossági formulákat, meglepetéssel tapasztaltuk, hogy ezeket először a fehérvári káptalan kiadványaiban olvashatjuk, 1228-ban, majd 1232-ben is. Ez utóbbi valószínűleg még a ’régi mód' szerint kiállított pecséttelen oklevél lehetett, ugyanis nemcsak nincs pecsételési záradéka, hanem 1281-ben azért irattatja át és pecsételteti meg a káptalannal a király a hiteleshelyi levéltárban őrzött chirographált „pár”-ról, mivel az eredeti állítólag elpusztult. Valószínű azonban, hogy azért vált szükségessé az átirat, mert a régi oklevelet már nem tekintették hitelesnek, hiszen nem volt pecsété.39 A magyarországi városok által kiadott XIII. sz.-i oklevelekben még alig találunk szavatossági formulát, így a nagy számban fennmaradt esztergomi kiadványok között sem. Először annak a Nagyszombat városnak 1258-i oklevelében említik,4» amelyről tudjuk, hogy Fehérvár szabadságát vette át. A következő adat városi oklevélben a szavatosságra épp Fehérvár első teljes szövegben fennmaradt 1270-es oklevele, úgyhogy a nagyszombati adat alapján bizonyosra vehetjük, hogy ez a latin város már régebben ismerte az evictio intézményét. A XIV. században azután, bizonyára a törvény hatására is, általánossá válik a magyar városi jogban. Buda, amelynél a XIII. sz.-ban nem mutatható ki ugyan a szavatosság, 1318-ban már antiqua consuetudojának nevezte és így lehet, hogy már a törvény előtt átvette. Az evictio intézményéről ki tudtuk mutatni, hogy városaink nem a külföldi városoktól, hanem a hazai nemesi magánjogból vették át.41 Most úgy látjuk, hogy ez nem közvetlen átvétel volt, hanem városainknál Fehérvár jogából terjedt el fokozatosan. Sőt fel kell vetnünk annak a lehetőségét is, hogy az országos jogba is Fehérvárról, az ország legfontosabb, egész Magyarországra kiterjedő hatáskörű hiteleshelyéről terjedt el a szavatosság intézménye, amit a fehérvári polgárok vettek át először a helyi hiteleshelytől, hogy később a többi város között is elterjesszék. Valószínű továbbá, hogy — legalább is több város esetében — a címerhasználat terén is hatott Fehérvár példája, ahogy erre alább rá fogunk mutatni. A fehérvári oklevéladás fejlődése 1541-ig A XIV. századtól egyre jobban megfigyelhető a fehérvári oklevéladás és pecsételés differenciálódása. Mint ismeretes, a középkori városok féltőén őrizték nagypecsétjüket, amelyet általában csak privilegiális formájú okleveleken, függőpecsétként alkalmaztak. Statutum-okát hoztak, hogy typarium-át több kulccsal lezárt ládában kell őrizni.42 A nagypecsét használata ezért az ügyek számának növekedésével körülményessé vált és így csupán csak a fontosabb oklevelekre függesztették, egyébként újabb pecsétet, sőt pecséteket kezdtek használni. Buda már 1295-ben alkalmazott a nagypecsét mellett egy kisebbet is oklevelei megerősítésére. A kispecsét a XV. százada XIV. századra helyezte (III. Endre 1298. évi törvénye. Annales Univ. Scient. Bud. de Roi. Eötvös nominatae. Sect. Hist. I (1957) 135—71), azonban ő is elismerte, hogy az evictio intézménye már korábban is előfordult (154). Újabban GERICS JÓZSEF bizonyította be, hogy a törvénynek a szóbanforgó cikkelyei megfelelnek a XIII. század végi állapotoknak (Árpádkori jogintézmények és terminológia törvényhozásunk egyik keltezetlen emlékében. Századok 103 (1969) 621. 39. Hazai Okmt. VII. 13—14; IV. 13—14, 60—61: WENZEL G.: ÁUO. VI. 510—11. 40. F. KNAUZ: Mon. Strig. I. 453. 41. KUBINYI: Buda város... op. cit. 123. — Német átvételről már csak azért sem lehet szó, mert mint H. COING (Römisches Recht in Deutschland. Ius Romanum Medii Aevi Fars V. 6. (Mediolani 1964) 127.) összehasonlításából látjuk, hogy a XIII. század közepe előtt német területen az evictio csak az észak-német és balti területen mutatható ki. Ezekkel pedig nem volt kapcsolatunk. 42. V. ö. K. MOLLAY: Das Ofner Stadtrecht. Mon. Hist. Budapest I (Bp. 1959) 81 (53. §). 160
