Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Koller, Heinrich: A székesfehérvári királyi trónus kérdése
bár az utóbbi időkben e felfogás egyeduralma erősen megingott. Kienast ki tudta mutatni, hogy a Markgraf-i címet a VIII. és IX. században még nem alkalmazták szabatosan megszilárdult formában.48 Már ezen eredmények alapján is arra szabad következtetnünk, hogy ebben a korszakban még aligha létezett szabatosan organizált Mark-szervezet. Ettől függetlenül Reindel és Prinz ás azt hangoztatták, hogy a birodalom keleti részeinek szervezetéről e korban csak hézagos ismereteink vannak.49 Ezek szerint az imperium keleten fekvő tájainak politikai állapotáról az eddig kimondott következtetéseiket túl gyorsan vonták le, hiszen igen sok kérdés még nyitott. Pontosabb tudásunk csak akkor lesz, ha a sok hamisítvány feldolgozásra, és kielégítő megmagyarázásra kerül.50 Bajorország példáját már most fel tudjuk ismerni, hogy e terület fejlődése sem volt folyamatos, amint azt eredetileg feltételezték, sőt éppen a Karoling-időszakban igen sok és igen jelentékeny változást szenvedett. Bajorország ugyanis 788-ig hercegség volt, majd helytartó alá rendelték,51 de 826 után I. Jámbor Lajos, mint „rex Baioariorum” kormányozta.52 Ezt a kormányzati rendet sem tartották sokáig fenn, mert kevéssel később ismét hercegség lett Bajorország. A X. század elején kísérletek történtek a királyi hatalom igénylésére,53 de az Ottók uralma alatt ezeket az erőfeszítéseket fel kellett adni. Csak ezen idő óta maradt Bajorországban minden állandó.54 Ez a gyakori változás azt mutatja, hogy a IX. és a X. századokban az egyes hatalmak gyors felemelkedésével, valamint hanyatlásával kell számolnunk. Éppen ezért — minden további bizonyítás nékül — Karantánia is viselhette a királyság rangját. A fentiek alapján lehetséges, hogy az Arnulf von Kärnten55 kormányzása idejéből származó, és már régóta vitatott megjelöléseket — „regnum Carentanum” és „Charentariche” — mint egy Karoling-alkirályság bizonyítékául tekintsük Karantániára vonatkozóan. Arnulf rangja mindenesetre nem világos. Az alkalmilag használt „dux” elnevezését aligha lehet úgy felfogni, hogy Karintia akkor hercegség lett volna.56 Sohasem volt Arnulf állása világos, mielőtt nem lett a keleti-frank birodalom királya.57 Mindazonáltal a források bizonytalansága inkább illegitim származásával kapcsolatos okra,58 s nem pedig Karantánia sekélyebb jelentőségére vezetendő vissza. Az a körülmény, hogy Arnulf méltóságának címét „princeps”-e 1 és „regalis filius”-al írták körül,59 azt sejteti, hogy a kortársak a dinasztia tagjának és rangszerűen inkább királynak tartották.60 * * * Ezek szerint nem egy utalás akad, amelyek azt igazolják, hogy a IX. század utolsó évtizedeiben a Dráva menti hatalmi területet mint „regnum”-ot fogták fel. És amint 48. KIENAST, W.; Der Herzogstitel in Frankreich und Deutschland. (1968) 57 sikk., 4j39 skk. 49. REINDEL, K.: op. cit. 221., 238.; PRINZ, F.: Die innere Entwicklung. In: SRINDLER, M.; Handbuch... op. cit. 1., 281.; KOLLER, H. : Mitteilungen des Inst. f. österr, Geschichtsforschung 76 (1968). 440. 50. V. ö. ehhez azt a sok hamisítást, amelyet KIENAST, W.: op. cit. 412. felhoz, illetve a 42. jegyzet irodalmát. 51. REINDEL, K.: op. cit. 184 skk. 52. MGDD LdD. 1—12. 53. REINDEL, K.: Die bayerischen Luitpoldinger. Quellen und Erörterungen zur bayerischen Geschichte NF. 11 (1953) 77 skk.; REINDEL. K.: Die politische... op. cit. 212 skk. 54. KIENAST, W.: op. cit. 361 skk. 409 skk. 55. MGDD Arnulf. 20, 109, 162, 193, V. ö. MORO, G.- op. cit. 91. 56. MORO, G.: op. cit. 91., 69. jegyz.; KIENAST. W.: op, cit. 365. 57. A bizonyítékok összegyűjtve BÖHMER, J. F.—MUHLBACHER. E.: op. cit. 1765 skk. 58. SCHLESINGER, W.: Amulf. Neue Deutsche Biographie 1 (1953) 395. 59. Lásd az 56. és 57. jegyzeteket. 60. Die Bedeutung des Titels „princeps” in der Reichskanzlei unter den Saliern und Staufern. Mitteilungen d. Inst. f. österr. Geschichtsforschung 68 (1960) 65L ; A „princeps” címhez HEIDRICH, I.: Titulatur und Urkunden der amulfingischen Hausmeier. Archiv für Diplomatik 11/12 (1965 66) 231 skk. 13
