Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Huszár Lajos: Anjou-kori pénzverés Székesfehérvárott
„Az említett magyarok pedig arcukra nézve rútak, mélyenülő szemekkel, termetre alacsonyak, szokásaikra és nyelvükre nézve barbárok és vadak, úgyhogy méltán hibáztatható a sors, vagy inkább az isten türelme csodálható, hogy ilyen, — hogy nem is embereknek, hanem emberi szörnyeknek ilyen gyönyörűséges földet adott martalékul.” E gyűlölködő jellemzés ellenére, a magyarok közösségi életére, mondhatnók: politikai intézményeire vonatkozóan, tagadhatatlanul az elismerés hangján nyilatkozik, amikor így folytatja jellemzését: „Abban azonban a görögök bölcsességét követik (ti. a magyarok), hogy semmilyen fontos dologba nem kezdenek gyakori és hosszas tanácskozás nélkül.... Összejönnek királyuk udvarába, az előkelők közül mindegyik magával hozva a székét, s nem mulasztják el a közügyek (az állam?: rei publicae) helyzetéről tárgyalni és tanácskozni, ugyanezt téve otthonaikban (in domiciliis) a tél hidege idejénA” Itt a külföldi szemlélőt nyilvánvalóan a királyi tanácsnak ez a patriarchalis egyszerűsége és közvetlensége kapta meg, amely nyilván merőben különbözött a nyugati fejlett feudalizmus közjogi és társadalmi berendezkedésétől és intézményeitől. Mindamellett nem kerülte el Ottó püspök figyelmét az a körülmény sem, hogy a királyi tanácsnak ez a patriarkális közvetlensége a királyi hatalomnak bizonyos despotikus vonásaival párosul. Jellemzését ugyanis így folytatja a püspök: „Fejedelmüknek azonban valamennyien úgy engedelmeskednek, hogy mindegyikük bűnnek tartja nemcsak nyílt ellentmondással felingerelni, hanem még titkos suttogással is megsérteni őt. Innen van az, hogy bár az említett ország 70, vagy még több megyére van osztva, minden jövedelemből a haszon kétharmad része jut a királyi kincstárnak, s csak egyharmad marad az ispánnak; s e nagy területen a királyon kívül senki sem merészeli a pénzverés, vagy vámszedés jogát gyakorolni. De ha az ispánok sorából valaki a királyt akár csekély dologban is megsérti, vagy ha ilyennel csak vádolnák is igazságtalanul, az ilyen embert, bármely alacsonyrendű csatlós, akit a királyi udvar küld, egyedül is elfoghatja, bilincsbe verheti és különféle kínzásokra elhurcolhatja, noha az illetőt kísérete veszi körül. A fejedelem nem kér a (vádlottal) egyenrangúaktól ítéletet, mint ez nálunk szokás; a bevádoltnak nem adják meg a védekezés lehetőségét, hanem a fejedelem puszta akarata mindenki számára (elégséges) indokA” A német püspök világosan látja azt a lényegbevágó különbséget, ami a magyar király látszólag korlátlan hatalma és a fejlett feudalizmus társadalmi berendezkedése között ebben az időben ténylegesen fennáll.6 Hogy itt valóban a társadalmi fejlődés fázisbeli eltolódásáról, ill. elmaradásáról van szó, azt élesen megvilágítja Rogerius-nak MARCZALI H. : A magyar történet kútfőinek kézikönyve. (Bp. 1901) 120: Sunt autem predicti Ungari facie tetri, profundis oculis, statura humiles, moribus et lingua barbari et feroces, ut iure fortuna culpanda, vel potius divina patientia admiranda sit, quae, ne dicam hominibus, sed talibus hominum monstris tam delectabilem exposuit terram. 4. Ibid. 120. In hoc tamen Graecorum imitantur solertiam, quod nullam rem magnam sine crebra et longa auscultatione agrediuntur. ...Ad curiam regis sui singulis ex primoribus sellam secum portantibus conveniunt, ac de suae rei publicae statu pertractare et discutere non negligunt. kyemis algore in domiciliis, quae habent, id ipsum facientes. 5. Et omnes sic principi suo obsequntur, ut unusquisque, ne dicam manifestis illum contradictionibus exasperare, sed et occultis susurris lacerare nefas arbitretur. Hinc est ut cum praedictum regnum per 70 vel amplius divisum sit comitatus, de omni iustitia ad fiscum regium duae lucri partes cedant, tertia tantum comiti remaneat, nullusque in tam spacioso ambitu, rege excepto, monetam vel theloneum habere audeat. Quod si quis ex comitum ordine regem vel in modico offenderit, vel etiam de hoc quandoque non iuste infamatus fuerit, quilibet infimae conditionis lixa, a curia missus, eum licet satellitibus suis stipatum, solus comprehendit, in vinculis ponit, ad diversa tormentorum genera trahit. Nulla sententia a principe, sicut apud nos moris est. per pares suos exposcitur, nulla accusato excusandi licentia datur, sed sola principis voluntas apud omnes pro ratione habetur. 124
