Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. I. Az államalapítás kora - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 13. (Székesfehérvár, 1967)
Bónis György: Székesfehérvár az Árpádház székhelye
kölni érseknek szánt domus pontificis, és a tanácsteremnek rendeltetett aula regia mind a barbár államokat meghaladó, császári igény kifejezői. Akárcsak Pávia, az új székhely sem volt egyházi metropolis, de exemptus kápolnáját egyenesen Köln alá rendelték. Kialakult az uralkodó mozgásának időrendje is; 794 óta Károly a telet rendesen Aachenben töltötte, s itt tartotta szúkebb tanácsának gyűléseit Jámbor Lajos is. A verduni szerződéssel a Karoling főváros Lothárnak jutott, s ettől kezdve elvesztette vezető szerepét; mindamellett sedes regni principalis néven említették, mint a Nagy Károly sírja és trónja által megszentelt helyet.14 A germán és frank államok székhelyeinek már eddig is meg-megismétlődő ■attribútumaihoz: a király koronázásának és temetkezésének helye, a feudális urak és főpapok gyűléseinek központja, a kormányzat egyes szerveinek (ha vannak) szállást adó település — most hozzá kell vennünk a királyavatás ékszereinek, a koronázási jelvényeknek őrzését is. Jól mutatkozik meg ez az összefüggés a korai francia fejlődésben. Reimsben a VIII. századi alapítású St. Remi bencés kolostor volt a nyugati frank uralkodó koronázásának és temetésének első színhelye, s ezen a címen caput Franciáé. A Chlodvig kereszteléséhez a „mennyből küldött” szent olaj ampulláját St. Remi őrizte még akkor is, amikor a Karolingok családi kolostora, St. Denis vette át (ismét) a királyi sírboltnak és a koronaékszerek kincstárának szerepét. A koronázási ordók értelmében St. Denis apátja a szertartás idejére Reimsbe vitte, s ott a főoltárnál állva mindvégig szemmel tartotta a jelvényeket. A Karolingok „saját egyháza” az állam szimbólumainak őrzésével kiemelkedő helyet vívott ki, gyakran a kormányzat valóságos központjának is látszott. Angliában a Westminter apátság őrizte a koronázási jelvényeket, s ugyanott zajlott le a királyavatás is; a normann királyok családi apátsága így Reims és St. Denis szerepét egyesítette. Mindkét bencés apátság egyben a francia, illetve angol uralkodók sírjainak is helyet adott, tehát kétszeresen szent helynek számított.15 A bajor törzsi hercegség a frank birodalommal szemben önálló vonásokkal rendelkezik. A többi német területnél hamarább kezdett „állammá” szilárdulni, s jogainak kiterjedt volta túlszárnyalta valamennyit. A bajoron kívül egyetlen közép-európai germán törzsnek sem sikerült önálló metropolita irányította egyházszervezetet kiépíteni.16 A 739-ben alapított négy bajor püspökség közül Salzburg Nagy Károly korában érsekséggé lett; Regensburg csak egyik suffraganeus püspökségének székhelye volt.17 Mégis ez a település lett a X. században, a frank birodalom felbomlása után ismét önálló bajor hercegség hatalmi központja. A század utolsó negyedében, az Ottók korában nyolc környező püspöknek volt háza Regensburgban; nem ok nélkül gondolták, hogy az uralkodónak Pávia lebegett a szeme előtt. Akárcsak Pávia, Regensburg sem volt metropolis egyházi szempontból, bár királyi kápolna állt falai között; de itt tartották a tartománygyűléseket (Landtag) egészen 1244-ben történt megszűnésükig. A háztulajdonos püspökök itt járultak a herceg elé, hogy a gyűlésen orvosolja panaszaikat.18 Regensburg példája, mely első pénzeink útján kézzel foghatóan érvényesült, abban a tekintetben is hathatott, hogy a császárságra emelkedő II. Henrik bajor hercegnek, Szent István sógorának volt tartományi székhelye. Egyébként a X. század német uralkodói (ill császárai) már nem teremtettek új fővárost. Ügy kormányoztak, amint a hagyományos felfogás tartja, birodalmuk részeit sorrajárva. Ewig professzor kutatásai, 14. Ibid. 47—65. 15. N. GRASS: Reichsklencdien-Studien aus rechtshistcrischer Sicht (Wien 1S>815, őst. Aikad. der Wiss., Phil.-hist. Kl., SB 246/4.) 17—10, 32. 16. H. KOLLER: Bayerisch-fränkische Kolonisation in Pannonien im 8. Jahrhundert. Acta Congressus hist. Slav. Salisburgensis in mem. SS. Gyrilli et Methodii (Wiesbaden 1038) 51. 17. H. CONRAD: Deutsche Rechtsgeschichte I. 2. kiad. (Karlsruhe 1952) 122^123. 13. A. SCHULTE: op.cit. 465, 470. 52
