Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. I. Az államalapítás kora - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 13. (Székesfehérvár, 1967)
Bónis György: Székesfehérvár az Árpádház székhelye
számú, már eddig is ismert hazai adatokat. Röviden tehát az a kérdés: volt-eszékhelye a korai feudális magyar uralkodónak, s ha volt, melyek ennek ismertető jegyei. Az európai jogtörténetnek hosszú ideje hagyományos tétele a feudális kúria vándorlása. Eszerint a középkori állam fejlődésének kezdetén az uralkodó kíséretével együtt megyéről megyére, városról városra utazott, hogy ellenőrizze a helyi tisztségviselőket, megbüntesse a visszaéléseket, orvosolja a panaszokat, tehát igazságot szolgáltasson, s amellett felélje a termény jövedelmet is. Marxista történetírásunk a természeti gazdálkodás korában szükségszerűnek tekinti a királyi udvar folytonos helyváltoztatását. Székely György írja: „A királynak nem volt állandó székhelye, Esztergom, Székesfehérvár a fő központok. ... A király ellenőrzését kezdetben a vidéken is éreztette: a rossz utakon bejárta az ispáni várakat és királyi udvarházakat. A nehézkes szállítás elkerülésére kíséretével a helyszínen élte fel a függő parasztok terményjáradékát.” Helyesen hivatkozik a templomait végigjáró Istvánra, a megyékben utazó Kálmánra. Úgy látja, hogy a „királyi körút” III. Béláig volt szokásban, s az 1230-as években a gazdasági változások folytán a vándorló udvartartás felszámolását figyeli meg.5 Eszerint Székelynek is az a véleménye, hogy állandó székhelyet — még inkább fővárost — a természeti gazdálkodás viszonyai között alig kereshetünk. XI—XII. századi viszonyainkat már csak ezért is a korai feudális Európával, a „barbár államok” helyzetével kell öszszevetnünk. A hagyományos felfogás ott is a városgazdaság XII. századi feléledésével köti össze a római birodalom bukása óta nem ismert fővárosok keletkezését.6 A „sötét évszázadokban” Európának egyetlen fővárosa volt: Róma. Bár a nagy ókori birodalom négy részre oszlott, s a részuralkodók kiépítették a maguk székhelyeit, majd a kormányzat Konstantinápolyba került át, a népvándorlás idejében is Róma volt a caput mundi vagy a caput orbis. Akik ebben az időben tollat fogtak, alig mulasztották el az „arany Róma” dicséretét. A régi nimbuszhoz járult a keresztény hívők szemében az a dicsőség is, hogy Rómában nyugodott Szent Péter és Pál, itt állott a pápa trónja, s itt koronázták Nagy Károly óta a császárokat.7 A polgári szakirodalom jelentős része ezzel a tisztelettel, a „kulturális Rómaeszmével” magyarázza — persze egyoldalúan — a római jognak a XI. században meginduló európai újjáéledését.8 A négy részuralkodó székhelyei közül nyugaton Ravenna örökölte némileg Róma szerepét. A keleti gót birodalom megalapítója, Nagy Teodorik palotát, udvari templomot és mauzóleumot építtetett Ravennában; hagyományait a hódító bizánciak folytatták, innen igazgatták itáliai tartományaikat. Az exarcha 700 táján új palotát emelt székvárosában. Teodorikhoz hasonlóan jártak el a barbár államok uralkodói is. Birtokba vették a provinciák kormányzói palotáit, de a székhelyet (sedes regia) politikai-katonai szempontok szerint választották meg; igazi adminisztrációt azonban nem tudtak fenntartani, s az összeomlott római igazgatás helyett germán udvari méltóságokkal vették magukat körül.9 A barbár országok közül a nyugati gotoké jutott legkorábban királyi székhelyhez. Az V. század hatalmi centruma, Toulouse a megismétlődő politikai válságok során lehanyatlott, s a következő évszázadban Toledo foglalta el a helyét. 589-5. Magyarország története I. (Bp. 1964) 60—61, 85. 6. W. BERGES : Das Reich ohne Hauptstadt. Das Hauptstadtproblem in der Geschichte. Festgabe zum 9». Geburtstag Fr. Meinecke (Tübingen 1952) 1—29, idézi E. EWIG: Résidence et capitale pendant le haut Moyen Age. Revue Hist. 230 (1963). 7. P. E. SCHRAMM: Kaiser, Rom und Renovatio. 3. kiad. (Darmstadt 1962) 28 skk. 8. BONIS GY.: A római jog középkori történetének újabb irodalma. Századok 96 (1862) 680—698. 9. E. EWIG: op.Cit. 26—30. 50
