Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Nátyi Róbert: Szeged képzőművészete a XX. század első felében európai fókuszból
Nátyi Róbert Szeged képzőművészete a XX. század első felében európai fókuszból A különös, egyedi utakat járó alkotók közül mindenképpen meg kell, hogy említsük Erdélyi Mihály (1894-1972) művészetét (Szelesi, 1973; Szuromi, 1986). Az 1912-ben a Monarchia haditengerészetében szolgáló Erdélyi úti élményei ihletésére kezdett el festészettel foglalkozni. 1920-től a Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként Révész Imre mellett dolgozott a kecskeméti művésztelepen. 1923-ban itáliai tanulmányútra indult, Firenzében festészetet, majd Palermóban szobrászait tanult, az akadémista képzettségű eklektikus Archimede Campini (1884-1950) mellett (Csabai Pataj, 1966: 218). 1926-tól a következő tizenkét évet különböző európai országokban töltötte (Franciaország, Németország, Olaszország, Svájc). 1934-ben ugyan műteremlakást kapott Szegeden, de még négy évet Baselban töltött, és csak 1938-ban költözött vissza szülővárosába (Vidos, 1968:168-169). Festői stílusát nehéz kategorizálni. A lendületes expresszivitás mellett valószínűtlen gyöngyházfényben fürdő jelenetek, meseszerű, színes kompozíciók, valami sajátos naiv gyermeki báj, sziporkázó ötletesség és elevenség jellemzik legjobb alkotásait. Vásznai sokat köszönhetnek Maurice de Vlaminck (1876-1958) és Raoul Dufy (1877-1953) dinamizmusának, egyszerűsítő, élénk, mozgalmas tájköltészetének. Erdélyi művészetét a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményében igen gazdag anyag képviseli. Ebben az időszakban Velencében készült műveinek almazöld tónusai, a finom rózsaszín fényben egy lebilincselő, színes világot mutatnak. A halászbárkák, vagy a Bejárat a kikötőbe című festmények a lagúnák városának egyedi képét varázsolják elénk. Később, hazaköltözve témái a szegedi környezethez igazodtak, a velencei lagúnát, a csatornákat, az Alpok hegyvonulatait felváltják a különböző Tisza-parti látomások, de ezek vizsgálata már túl van megszabott időhatárunk keretein. Nagyjából Erdélyi hazatérésének az idején a fiatalabb generáció egyik legsokoldalúbban képzett festője, Vinkler László is akkor tért vissza római ösztöndíjának lejártával a városba. A Képzőművészeti Főiskolán Karlovszky Bertalan (1858-1938), később Glatz Oszkár (1872-1858) voltak Vinkler mesterei. Az ígéretes tehetség 1933-ban festett Nagyanyám című portréjával elnyerte a Balló-díjat, később a Glatz csoportban festett egyik aktjára pedig megkapta a Fényes-díjat. Az utolsó akadémiai évében (1935) a római Collegium Hungaricumban kapott ösztöndíj nélküli műtermet és lakást (Szelesi, 1975: 249). Az örök városban töltött nyolc hónap egész későbbi oeuvre-jére meghatározó jelentőségűnek bizonyult. „Stílusomat, az önkifejezésnek ezt a magamból kialakított velejáróját, Itáliában a kollektivizmus és az individualizmus ellentéte alapozta meg. Ezt a kontrasztot nem kikiáltani, hanem kibékíteni és feloldani szeretném..." - nyilatkozta 1940-ben (Tóth, 1940). A korábbi portréfestői ambíciói az Urbsban fokozatosan átalakultak. Az antik művészettől a reneszánszon és barokkon keresztül minden stíluskorszak érdekelte. A Palazzo Falconieriben összebarátkozott a szobrász Amerigo Tóttal (1909-1984), Búza Barnával (1910-2010), Chiovini Ferenccel (1899-1981). Az Accademia di Belle Arti-n a korszak neves mesterétől, Feruccio Ferazzitól (1891-1978) freskófestészetet tanult.15 Tanulmányait befejezve 1936-ban költözött vissza Szegedre. A római 69
