Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Nátyi Róbert: Szeged képzőművészete a XX. század első felében európai fókuszból
Nátyi Róbert Szeged képzőművészete a XX. század első felében európai fókuszból Buday mellet Vadász Endre volt a városból indult modern grafikusok másik jelentős személyisége. A progresszív magyar grafikai tendenciák két meghatározó, egyéni stílusú alkotója a köztük lévő alig hat esztendő ellenére teljes mértékben eltérő életpályát futott be. Ez a különbség nemcsak választott művészi technikájukban tért el markánsan, hiszen a fiatalkorától következetesen művészi hivatására készülő Vadász az elsősorban gyakorolt rézkarc mellett fa- és linóleummetszeteket is készített, de emellett elismert festő volt, miközben az autodidakta Buday jóformán kizárólag a fametszésben fejezte ki magát. Míg Vadász az aprólékos részletek, a hétköznapi élet mozzanatainak, a létezés finom rezdüléseinek kitűnő, már-már anekdotikus megfigyelője és bravúros rajztudású rögzítője, addig Buday a drámai tömörítések, a lényegre törő, sallangmentes tartalmak robusztus erejű, sommázó megjelenítője volt (Nátyi, 2019b). Vadász viszont a Szegeden dolgozó Heller Ödön (1878-1921) festőművész szabadiskolájában eltöltött rövid tanulmányait követően (1918-1919) húsz esztendős korában elhagyta a várost, hogy 1921-től a fővárosban fotografálást tanuljon, majd 1922-től 1927-ig a Képzőművészeti Főiskolán folytatta képzését. A tragikusan rövid életű művész már a húszas évek közepétől elismert, sikeres grafikusnak számított. Ezt jelzi, hogy 1925-ben a Szépművészeti Múzeum már vásárolt tőle munkákat, ráadásul még ugyanebben az évben elnyerte a Szinyei Társaság Fruchter-díját is. Az Ernst Múzeum vagy a Nemzeti Szalon tárlatain folyamatosan, évről-évre szerepelt műveivel. Egykori mestere, Glatz Oszkár (1872-1958) 1926-1927-ben rábízta a főiskola mohácsi művésztelepének vezetését. Diplomája megszerzésének évében tagja lett a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének. 1927-ben a Wolfner Gyula népéleti díjat, majd 1929-ben a Tavaszi Szalonon a Szinyei Társaság Nemes Marcell-féle utazási díját nyerte el (Sz. Kürti, 1982: 4). Tanulmányai elvégzése után, 1928 nyarán költözött Debrecenbe, ahol az Izraelita Gimnázium rajztanári állását töltötte be. A sokat utazó és számos helyen kiállító alkotó festményei, grafikái már ekkor a világ szinte minden tájára eljutottak. Szülővárosával ebben az időszakban is intenzív kapcsolatokat ápolt, amelyek családján kívül elsősorban a szegedi műpártoló polgársághoz (Déry Ernőné, Kolozs Lajos, Dr. Lusztig István, Dr. Némedy Gyula) kötötték, akik szívesen gyűjtötték egyedi hangulatú rézkarcait vagy készíttették vele exlibriseiket (Sz. Kürti, 1986). Buday és Vadász harmincas évekbeli ténykedése összefügg a magyar grafika „első aranykorával". Mindketten vidéki bázisukból a helyi művészeti élet megteremtésén fáradoztak. Sajátos hangvételükkel, a sokszorosítóművészet különböző ágaiban alkotva fölzárkóztak az ország élmezőnyéhez. Míg Vadász mellett Debrecenben egy egész grafikus kör (Bánszki Tamás, Berki Irma, Gáborjáni Szabó Kálmán, Menyhárt József, Nagy Ferenc, Petry Béla, stb.) alakult ki, addig Buday gyakorlatilag szinte egyedül - Bordás Ferencet kivéve - jelentette az akkori szegedi grafikai mezőnyt. Működésük, könyveik, mappáik, egyedi lapjaik a korszak színvonalán álló, az európai grafikai művészet élvonalába tartozó alkotásokként óriási szerepet játszottak abban, hogy a főváros mellett Debrecen, valamint Szeged is fölkerülhetett a kortárs magyar grafika térképére (Nátyi, 2019b). 68
