Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Romsics Ignác: Szegedi évszázadok
Romsics Ignác Szegedi évszázadok 10-15 ezer szegényparasztnak biztosítottak jobb életlehetőségeket. Amivel ők éltek is. Ők törték fel a legelőket, ők szelídítették meg a futóhomokot, és vetették meg ezzel az alapját annak a virágzó szőlő- és gyümölcskultúrának, amely a paprika mellett még ma is jellemzi a város és környéke mezőgazdálkodását. Ennek köszönhető az is, hogy a Dél-Alföldtől eltérően Szegeden és környékén nem lángoltak fel azok az agrárszocialista mozgalmak, amelyek bázisát mindenütt a föld- és gyakran munkanélküli szegényparasztság szolgáltatta. Eközben persze maga a város is épült és szépült. Folytatódott az utcák kövezése, az olajmécseseket előbb légszesz-, később villanyvilágítás váltotta fel, 1856-tól állandó színház mulattatta a szórakozni vágyókat, 1859-ben lefektették az első vízvezetéket, 1857-ben feltűntek az első omnibuszok, majd 1884-ben a lóvasút. 1869-ben megnyitotta boltját Pick Márk, aki a rókusi sertéstartásra és az alsóvárosi paprikatermesztésre támaszkodva - előbb néhány mázsás, majd 1885-től nagyüzemi méretekben - elkezdte gyártani a róla elnevezett és néhány év alatt világhírűvé vált szalámiját. Emellett virágzott a malomipar és megkezdődött a modern textilipar alapjául szolgáló kenderfeldolgozás. Ezt a dinamikus fejlődést törte meg a várost ért legnagyobb természeti katasztrófa: az 1879-es nagyárvíz. Árvizek és tűzesetek korábban is előfordultak Szegeden, s ezek mindig kisebb-nagyobb pusztítással jártak. Olyan léptékűre azonban, mint az 1879-es, sem azelőtt, sem azóta nem volt példa. A víz március 5-én éjszaka szakította át a gátakat Szegedtől mintegy 20 kilométerrel északra, és március 12- én éjszaka zúdult a városra Rókus felől. Miután a házak többsége agyagból épült, a széltől felkorbácsolt hullámoknak csak igen kevés tudott ellenállni. Az 5723 épületből 5458 a víz martalékává vált. A lakók közül több mint félszáz vesztette életét. A 265 épségben maradt épület többsége kőből készült, és a Belvárosban, a Dömötör-torony és az Oskola utca környéki magaslaton helyezkedett el. Bár a víz - az állandó szivattyúzások ellenére - csak három hónap múlva kezdett apadni, számos műemléki épület - köztük a Városháza, a zsinagóga és az alsóvárosi templom - megmaradt. „Pompéji eltemetése óta -írta az emigráns Kossuth Lajos egyik szegedi hívének - alig tud a történelem egynél több ilyen mérvű pusztulásról. Bizony, bizony nincsen olyan bánat, mint az elpusztult Szeged elszórt népének bánata." A szegedi nagyárvíznek-bármily furcsán hangozzék is-azonban nemcsak negatív, hanem pozitív következményei is voltak. Sőt, hosszabb távon csak ezek voltak. A széleskörű hazai és nemzetközi összefogásnak és támogatásnak köszönhetően a régi, rusztikus Szeged helyén - Lechner Lajos műszaki tervei alapján ésTisza Lajos királyi biztos irányításával - néhány év alatt kialakult az a körutakkal szegélyezett és sugárutakkal osztott szegedi városmag, amelynek eklektika jegyében épült középületei, valamint fákkal övezett széles utcái és terei máig meghatározzák Szeged arculatát. Az új létesítmények közül nem tudom nem megemlíteni az 1896-ban épült neoklasszicista Közművelődési Palotát, amelynek könyvtárában, az ún. Somogyi Könyvtárban diákként oly sok önfeledt órát töltöttem az 1970-es évek elején, és az 1883-ban épült hidat, amely az 1880-ban Szegedhez csatolt Újszegedet 14
