Bäck Manci - Kárász Judit - Liebmann Béla - Müller Milós: A szegedi zsidóság és a fotográfia (Szeged, 2014)
Lengyel András: Müller Miklós
49 zetközi városba, Tangerbe. (Ezt a várost, romantikus stilizációban, a nevezetes Casablanca című filmből ismerhetik a mozirajongók. A tényleges helyzet persze, talán mondani sem kell, némileg bonyolultabb volt, mint a filmben.) A város, ahol néhány évre otthont s munkát talált, az egymással szemben álló nemzetközi erők érintkezési terepe, koegzisztenciájuk helye volt, németek és angolok, egyaránt keverve kártyáikat, folytatva játszmáikat, itt egyszerre voltak jelen. Müller, lakása ablakából, a gibraltári szorosban fölvonuló angol hadiflotta hajóit is szemlélhette. Fotósként az ország viszonyait fölmérő és dokumentáló feladatokat kapott, szociofotós vénája itt is érvényesülhetett. Olykor persze magának is fotózhatott. 1941 és 1943-ban Tangerben, 1942- ben Tétouanban (Marokkó), majd 1944-ban Madridban már kiállítási lehetőséghez is jutott. Élete további alakulását meghatározta, hogy ez, s a pár évvel későbbi, 1947-es második madridi kiállítása, új lehetőségeket nyitott meg előtte. Új barátja, Fernando Vela Spanyolországba invitálta. Tangerben 1947-ig maradt, akkor - a spanyolországi kiállítása sikerét kihasználva- Madridba költözött, és ott nyitott saját „stúdiót" (műtermet). Madridban, ahol ezt követően egészen visszavonulásáig (1979) élt, jól fogadták. Nagy tekintélyű szerzők elismerő kritikákat írtak róla (Fernando Vele például a tekintélyes Revista de Occidente 1947. decemberi számában méltatta). Élete új közegében, magyarországi és tangeri tapasztalataiból építkezve hamarosan a spanyol ajkú világ egyik vezető fotóművésze lett - Nicolás Muller néven. Itt már elmondhatta, második hazára lelt. Sikerét ő maga - önironikus, félig komoly, félig szerénykedő megjegyzése szerint (amelyet egyébként magam is hallottam tőle)- „a vakok között a félszemű a király” elvével magyarázta. Az tény, a globalizálódó, de még jócskán megosztottvilágban.az akkori Spanyolország már csakugyan nem tartozott a nyugati kultúra centrumába - a spanyol kultúra jelentőségét jelentős részben már „csak" az ország határain messze túlnyúló, különböző spanyol nyelvű országokra szétoszló, de gyökerében még egységes, sajátosságait minden különbözőség ellenére is megőrző nagy tradíció adta (s adja persze ma is). Ám egy kulturális stílus, életforma, stb. önmagában is nagy erő, nagy ihletforrás. S az is igaz, a Fran- co-rezsim, amely polgárháborúban született, s diktatórikus jellegét mindvégig megőrizte, maga is bonyolult és felemás kulturális játékteret szült. De ez a rezsim, egyre jobban puhulva és némileg a nyugat-európai trendhez is igazodva, művészei számára meghagyott annyi mozgásteret, amely jelentős életművek megszületéséhez kellett. S bár nem véletlen, hogy a másik jeles „spanyol” fotóművész, a szintén magyar származású Juan Gyenes Franco házi fényképésze lett - a zsidó s baloldali Müller szintén megtalálta azt az író, művész és értelmiségi kört, amelyben társakra és barátokra lelt, s amelynek légköre inspiráló és erősítő közegként vette körül. Ő a spanyol író s művészértelmiség fotósa lett, s egyebek közt olyan világnagyságot is rendszeresen fényképezhetett, mint a filozófus Jósé Ortega y Gasset. Új körében, jellemző módon, más kiválóságok mellett még két majdani Nobel díjas is föltűnt: Camilo Jósé Cela és Vicente Alexaindre, - s a spanyol szellemi élet sok jelese egyszerre volt barátja és modellje. Nem is véletlen, hogy - fotóit honoráló — festőbarátai ajándékaiból például idővel szép festmény- és grafikagyűjteménye állt össze. (E gyűjtemény megszületése önmagában is jelzés, kifejezi azt a bensőséges viszonyt, amely egybefűzte őket.) Magyarán: minden korlátozó körülmény dacára, s bár a hivatalos nyilvánosság keretein kívül, de olyan közegre talált, amely megteremtette alkotómunkája ösztönző intellektuális hátterét, biztosította kibontakozását. A lehetőségek határain belül a legjobb helyre került, s ez megmagyarázza, hogyan emelkedhetett a spanyol ajkú világ jeles fotográfusává. Madridi műterme („stúdiója”) nagy forgalmú, „jól menő” műterem lett. Igazi ambícióit persze nem a rutinmunka, hanem a különböző fölkérések és megbízatások, valamint a Spanyol- országot „fölfedező" vidéki útjai elégítették ki. Szerencséje volt, hamar, már Madridba kerülése után közvetlenül egy kormány közeli, de magas színvonalú folyóirat, a Mundo Hispanica izgalmas feladatokkal látta el. Közben fölfedezhette, megismerhette új hazáját. S mivel a spanyol viszonyok sok vonatkozásban hasonlóak voltak, mint a két világháború közötti magyar viszonyok, a „vidéki”, „igazi" Spanyolország fényképezése hasonló feladatok elé állította, mint amit addig is csinált. így, ahogy egyik méltatója írta róla, itt is „szociográfusként" láttathatta élete új színterét, Spanyolországot.
