Bäck Manci - Kárász Judit - Liebmann Béla - Müller Milós: A szegedi zsidóság és a fotográfia (Szeged, 2014)
Lengyel András: Müller Miklós
50 1966-ban megjelent Azorinnal közös műve, az Espana Clara. A könyvhöz a szöveget Azorin írta, a fotókat Müller csinálta, s az elkészült könyv nagy, „kirobbanó" sikert aratott. Nemcsak jó kritikákat kapott, de - ami legalább annyira fontos - általa sok nagy megbízatást is elnyert, így többek közt egy 12 kötetes spanyol sorozat fényképanyagának elkészítését is rá bízták. Az életmű ismerői szerint ez az 1966 és 1972/75 közötti periódus volt pályája talán legaktívabb, legsikeresebb periódusa. Ekkor már a spanyol kultúra megkerülhetetlen alakja volt. Portréfotói a spanyol szellemi élet jeleseinek galériájává álltak össze. Az évtizedek során nemcsak a még Magyarországon is számon tartott jeles gondolkodó, Ortega y Gasset „házifotósa” lett (olyan emblematikus portrékkal, mint pl. a filozófust unokájával - s egy kagylóval! - megörökítő nevezetes kép), de egész sereg neves alkotó portréja is neki köszönhető. A lista, szemelvényesen is hosszú: Azorin, Gregorio Maranon, Camil Jósé Cela, Ramon Menéndez Pidal, Pio Baroja, Julio Caro Baroja, Ridruejo, Sáenz de Robles, Ramon Pérez de Ayala, Gabriel Celaya, Vicente Alexaindre s mások. Ezek a fotói, mint dokumentumok is érdekesek, egyféle archiváló szerepük is van. De lényegesen többek, mint puszta „dokumentumok", amelyeknek csak „valósága" lényeges. Személyiségtörténeti tanulmányok is ezek, érdekes és jelentős egyéniségek másképpen meg nem ismerhető „arca" válik általuk megfigyelhetővé és elemezhetővé, s emberi aurájuk érzékelhetővé. Legnagyobb teljesítménye azonban mégis kétségkívül Spanyolország fotós „fölfedezése" lett. Ezekben a „szociográfusi" nézőpont is érvényesül többnyire, képei szociálisan is dekódolhatók, s magyar szemmel, mint egy másik, egy „idegen" emberi és földrajzi világ képei ismeretbővítőek és szemlélettágítóak. De e képei szociálisra való redukciója mégis öncsonkító leegyszerűsítés volna. Ezek, mint vizuális kompozíciók, mint „képek”, mint a hétköznapi tekintet elől elsikkadó látvány megrögzítései és „láthatóvá" tevői, is izgalmasak. Nemcsak a mai Sancho Panzaként elénk bukkanó, szamárháton „lovagoló" két alak groteszk látványa, a tengerparti hullámok, vagy a fehéren világító sziklafal, s nem is csak a fekete fehér fotókban mindig érvényesülő finom elvonatkoztatások hatnak ránk. Hat, ma is, sok év után is, a képpé vált valóság formaalakító varázsa, az egyediségnek, az így csakis egyszer létrejöttnek a megpillantása is. Ahogy java magyar szociofotói, ezek a spanyolok is kimeríthetetlenek. Képeiből, az „új", Franco utáni Spanyolország szimbolikus bemutatkozásaként, 1977 és 79 között a spanyol külügyminisztérium hat nagy kiállítást állíttatott össze vele. Ez a hat, installálásában is reprezentatív nagy kollekció beutazta a világot. Egyebek közt Stuttgart, New York, Jeruzsálem, Caracas voltak az állomások. A világ - vagy legyünk pontosabbak: a kiállítás-látogatók - aző képei révén ismerték meg azt az emberi világot, amely a nagy átalakulás előtt jellemezte a spanyol viszonyokat. Ma már, minden átalakulván, ezek a képei már megismételhetetlenek lennének. Az életmű tehát egyféle speciális leletmentés is. Hetvenedik életéve táján visszavonult, madridi stúdióját átadta lányának, Ana Mul- lernek. Ő maga pedig leköltözött azasturiai tengerpartra, Andrinba (LLanes), egy 400 lelkes kis faluba. Visszavonultan élt, csak kutyája (magyarországi szerzemény!) volt vele. Még megélte életműve hivatalos elismerését, az életművét bemutató vaskos kötetek megjelenését, magyarországi (újra) felfedezését, sőt itthoni kitüntetéseit is, — többször haza is látogatott. Orosházán is. Szegeden is meg-megfordult. Szülőhelye, fölfedezve életművét, néhány lelkes, új híve segítségével Galériát nyitott a nevével, s e galéria fő attrakciója az ő életművének a bemutatása. Magam is többször találkozhattam vele, egyik alkalommal - megtisztelő ajánlással- szépen paszpartúzott régi, nevezetes tangeri fotóját is nekem ajándékozta. A Fekete házban is, az (akkor még élő) Hágiban is jóízűen mesélt életéről, sorsáról. Tanúságtevésként önéletrajzát is megírta- sajnos nagyon vázlatosan. Élete sok eseménye megörökítetlen maradt. Magas kort megélve, 2000. január 3-án halt meg, Andrinban. Nicolás Muller (aki persze a magyar kultúra számára mindig is Müller Miklós marad) még a fotográfia korszakának alkotója volt. A digitalízáció korszaka előtt alkotott, képei fekete fehérek, színes képei, bár lehettek volna nincsenek - az igazi fotót ő mindig is ősi, fekete fehér formájában képzelte el. Soha sem
