Bäck Manci - Kárász Judit - Liebmann Béla - Müller Milós: A szegedi zsidóság és a fotográfia (Szeged, 2014)
Lengyel András: Müller Miklós
48 bői álló gyűjtemény, amelyet azóta többfelé is láthatott az érdeklődő közönség, itteni munkássága minden területéről ad egy kis ízelítőt. A portrékból (pl. Buday, Ortutay, Radnóti), a kubikus-sorozatból, abból az anyagból, amelyik eredetileg a Viharsarokban és az Ortutay-Müller-féle kis könyvben is megjelentek (ezek között vannak orosházi fotók is, például a nevezetes libapiacos fölvétel), stb. E kollekcióból két darabról még itt, e rövidke jegyzetben is szükséges néhány szót ejteni - ezek ugyanis, úgy vélem, a legjobb lehetőségei szintjén mutatják a fiatal szociofotóst. Az egyik ilyen fotó a már említett meztelen felsőtestű kubikus, mellén a heveder, - a másik egy kuporgó, térdét maga alá húzó idősödő cigányasszony. Mindkét kép, rendeltetésének megfelelően, társadalomtörténeti dokumentum, elsődleges szerepük a figyelemfölhívás, egy szociális tény középpontba állítása. De, mint minden igazán jól sikerült fotó, e két kép is több a puszta dokumentumnál, öntörvényű vizuális kompozíció. A tekintet - amelyet a kamera közvetít és materializál - kiválaszt és megrögzít. Kiválasztja a valóság egy szegmensét (embert s közvetlen környezetét), és amit kiválaszt, azt nemcsak körülhatárolja, azaz elkülöníti a világ többi részétől, de meg is rögzíti. „Láthatóvá” teszi, rávezeti a képnéző tekintetét is. S olyasmit rögzít meg a maga intenzív teljességében, amit a nyelv sem tud maradéktalanul elmondani, amiről - nyelvi korlátáikba zárva - a szociográfiák is hallgatnak. Ilyen értelemben a jó kép mindig kimeríthetetlen. A kép persze újra s újra megnézhető, részleteit fokozatosan föl lehet fedezni, az egész a nézői tekintet számára mégis mindig megőrzi elevenségét. A kubikus képe egyszerre a munka, a nehéz, testi munka apoteózisa s egy úrhatnám világ elleni „provokáció": szociális figyelmeztetés. (Nem véletlenül írt róla külön cikket Veres Péter.) A részletek, a képbe benne lévő elemek mégis a szociális sémák, a nyelvi sztereotípiák ellen hatnak. Gazdagabbak és összetettebbek a megközelítés sémáinál. A cigányasszony (élesre exponálva) megint csak értelmezhető szociális dokumentumként, figyelemfelhívásként, de megint csak jóval több, mint dokumentum. Az el- esettség mellett a magába zárkózottság és a fél- reszorítottságban is megjelenő emberi tartás is magára irányítja a figyelmet. A ruha mintázata is jól látható, befolyásolja a kép hangulatát, de ami dominál, azaz arc. Az arc, amiben tanulmányok (szociális és lelki stúdiumok) sora van belefoglalva. A fotós nem manipulál, nem nyúl bele a képbe kívülről; amit ad, az a valósnak a manifesztációja- hatását azonban éppen ez az eszköztelenség, ez a tárgyi hűség alapozza meg. A társadalmi és az individuális egyszerre, szétválaszthatatlan egységben jelenik meg. A hajdani csongrádi kubikus is, a cigányasszony is rég halott már, nevüket sem őrzi az emlékezet, de a kép él, mert a sorsukba, szerepükbe írott szociális és individuális kód elevenen tartja őket. 1938-ban, amikor Müller Miklós elhagyta az országot, nem tudta, nem tudhatta, menynyi időre távozik s hogyan alakul majd sorsa. Veszélyérzete mennie kényszerítette, minden más azonban teljességgel bizonytalan volt. Nem tervezhetett, az adódó lehetőségekhez kellett igazodnia. Előbb, egy ideig Párizsban élt, alkalmi fotós munkákból. Az ottani magyarok, a már neves fotóriporter, Robert Capa, Brassai és a remek portrékkal is jeleskedő festőművész, Tihanyi Lajos segítették első lépéseit - ők, illetve műveik, szemléletét is alakították. Megismerkedett Picassóval is, aki - helyzetén könnyítendő- vett tőle néhány fotót. Próbált elhelyezkedni, egzisztenciát teremteni, de helyzetére a teljes bizonytalanság nyomta rá a bélyegét. A Párizsba kilátogató Ortutay- és Radnóti-házaspár, akik őt is fölkeresték, persze ekkor is kamerája elé kerültek. A Párizsban összeverődő kis magyar csapatról készült képe ma is a Radnóti-ikonográfia egyik fontos darabja. Érdekes karaktereket jellemző társasági élethelyzetben örökít meg, érzékeltetve az emigráns-lét határán mozgó szereplők egymásra találásának hangulatát is. Párizsban azonban nem igen volt hely számára, Párizs már túltelített volt emigránsokkal is, fotósokkal is. Tovább kellett állnia, így 1939 őszén, egy fotós munka lehetőségeit kihasználva, Portugáliába ment, ahol persze ugyancsak nem az emigránsok iránti kereslet volt a jellemző. Ott, a zavaros viszonyok következtében rövid időre még rendőri fogdába is került, s csak kalandos körülmények közt, minden még élő összeköttetését megmozgatva szabadulhatott. így innen is tovább kellett mennie, a teljes bizonytalanságba, majdhogynem találomra. Még 1939-ben az akkor még spanyol fennhatóság alatti Marokkóba került, pontosabban a speciális jogállású nem-
