Bárkányi Ildikó (szerk.): Szöged hírös város ... : Állandó néprajzi kiállítás (Szeged, 2013)

HALÁSZAT

me* z Hálókötő tűk. A hálókat erősen sodrott kenderfonálból kötötték, fából faragott tűk segítségével. A hálószemeket a hálókötő fákra szedték, a szemek bőségét ezek vastagsága határozta meg. A rakparton száradó nagyháló A halászszerszámok javítása és készítése is a halászok téli foglalkozása volt, de az 1930-as években Varga Mihály kötélgyárában is készítettek hálót. A hálókészítés, hálóépítés eszközei: hálókötő tű, amit bodzafából szintén maga a halász faragott, valamint a óörcének nevezett, szélesebb vagy keskenyebb lécdarab, amire a háló szemeit kötötték. A legrégebbi halászati mód a rekesztés volt. A vejsze, vész gyékényszállal összekötött, akár 2 méter magas nád- vagy vesszőfonat volt, amit deszkából kifűrészelt vejsz letevő ráma vagy rokka segítségével, labirintusszerűen állítottak fel az ártéri rétek és a hullámtér sekélyebb vízében. Szárnya a belső öblös részébe, a kürtőbe vagy kamrába terelte a halat, ahol fogva maradt. Tápén az 1970-es években még ritkán, dögvízen (holtág) használták. A vejszéhez hasonlóan régi eszköz a napjainkban is használatos varsa. Fűzfavesszőből is fonhatták, de a hálós változata gyakoribb. A hálót tartó váz, a varsakarika, varsaabrincs készülhet vesszőből vagy vastag, erős tartású drótból is. A meder szélén vagy állóvízben szúrják le, általában három varsakaróhoz. A szárnya tereli a halat a széles szája felé, amelynek szűkülő, belső hálóján átjutva a hal a vörsike, vörcsök nevű belső kamrába kerül, ahonnan nem bír szabadulni.