Bárkányi Ildikó (szerk.): Szöged hírös város ... : Állandó néprajzi kiállítás (Szeged, 2013)

HALÁSZAT

Az 1880-as évektől a gátak közé szorított, a környező vízállásoktól elszakított Tisza a korábbinál jóval kevesebb zsákmányt biztosított. A korábbi üzemszerű halászat hanyatlott, a szegediek más halászó vizekre kényszerültek. Ezt az időszakot örökítette meg Bitó János halászgazda Az én kiskirályságom című könyvében. A 20. század elejére a halászatot teljes egészében a fisérek tartották kézben, akik szerszámot (hálót, hajót) és fizetséget adtak a halászbokroknak. A halászok jól ismerték és számon tartották a tanyákat, azaz a hálóvetésre alkalmas helyeket. A folyómeder szakaszai mellett az egyes halfajok tulajdonságaival és értékével is tisztában voltak. Értékes tiszai hal volt a sőreg, harcsa, ponty vagy potyka, kecsege, süllő. Egy évszázada az sem volt ritka, hogy viza vagy tok is felúszott a Tiszán. Gyakori zsákmány volt a bucó, márna, keszeg, menyhal, sügér, compó, kárász, apró keszegfélék. A kishalászok és a nagyhálós halászbokrok tagjai elkülönültek. A kishalászok kisszerszámokkal, kevesebb és kisebb zsákmány fogására alkalmas, egy embörös szerszámokkal dolgoztak. Készletükhöz jellemzően 1-2 kece, 30-40 varsa, pöndölháló, emelőháló, véghorog és kuttyogató tartozott. A gazdag zsákmányt biztosító nagyhalász szerszámokkal, nagyméretű kerítőhálókkal a halászbokrok halásztak. Az utolsó szegedi halasbárka, a„Keszeg". 1960-as évek Terícsfán száradó nagyháló