Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)
IV. A Múzeum gyűjteményei
köztük, így pl. József Attila Nem én kiáltok című kötetének egyedi, speciálisan Juhász Gyula számára készített példánya, Moholy-Nagy László Juhászportréja, vagy a Milyen volt szőkesége... autográf kézirata. A harmadik nagy író, akinek relikviái a gyűjteményben föllelhetők: Tömörkény István. Az ő anyaga sajnos nem túl nagy, néhány levéltári dobozban elfér. De az író levelei, személyi okmányai, fényképei, stb. így is becses részét képezik az irodalomtörténeti gyűjteménynek, hiszen máshol is kevés van belőlük. 1970-től 1980-ig nem volt irodalomtörténésze a múzeumnak; a hibás fejlesztési politika vesztese e gyűjtemény lett. 1980-tól ugyan van már gazdája a gyűjteménynek (Lengyel András), de más múzeumi területekhez viszonyított hátránya nem számolódott föl. Ez az ágazat a múzeumon belül változatlanul „mostohagyerek”. A gyűjtemény mégis jelentősen gyarapodott - részben a már meglevő gyűjteményszerkezethez igazodva, részben új utakon. A „szegedi klasszikusok” közül Mórától került be jelentős új anyag (az ún. Hegedűs András-féle kéziratok: 240 levél, verskéziratok, fiatalkori napló, stb., s mindenekelőtt a kis Tírhez, Kalmár Ilonához írott intim kapcsolat bizalmas dokumentumai, köztük levelek, versek). Ritkaságértékénél fogva jelentős a Tömörkény Istvánra vonatkozó új anyag is, amelyet lányától, Erzsébettől vásárolt a múzeum. (Közülük különösen érdekesek a párbajjegyzőkönyvek.) Új gyűjtési területet jelez viszont Buday György (1907-1990) magyarországi hagyatékának megszerzése. Buday ugyan mint grafikusművész nem az irodalomtörténeti gyűjteménybe tartozna, de mint a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának vezéregyénisége az 1930-as években irodalom- és mozgalomszervezőként is kiemelkedő szerepet töltött be. Jelentősége messze túlnő Szeged határán. S mivel nagy levelező volt (1932 és 1938 közötti levelezésében közel ezer levélíró szerepel, egyik-másik több száz levéllel), hagyatéka jól tükrözi a kor szellemi mozgásait. Levelezőpartnerei között mások mellett ott vannak a Művészeti Kollégium olyan, önmagukban is irodalom- és művelődéstörténeti jelentőségű tagjai, mint pl. Radnóti Miklós, Erdei Ferenc, Ortutay Gyula, Baróti Dezső, Gáspár Zoltán, mindegyik jelentős számú levéllel. De megtalálhatók a vele kapcsolatot tartó nem szegedi irodalmárok is, így pl. Kodolányi János, Sárközi György, Szabó Pál, Szabó Zoltán, a „másik” oldalról Bálint György, Fejtő Ferenc, az erdélyiek közül Jancsó Béla, Kós Károly - a lista hosszan folytatható. (Még Thomas Manntól is van levél.) De nagy anyaggal van jelen a levelezésben a magyar tipográfia nagy alakja, Kner Imre is. S mindezzel együtt az anyag a két világháború közötti legjelentősebb szegedi művészcsoportosulás, a Művészeti Kollégium működésének legteljesebb, leggazdagabb dokumentációja. Az új gyűjtési elképzelések realizálása révén olyan sajtótörténeti érdekességgel bíró anyagok is a múzeumba kerültek, mint pl. a Délvidéki Szemle (1942-1944) című folyóirat irategyüttese, vagy az egykori szegedi újságírónak, az utóbb Bécsben élt Klamár Gyulának jelentős emigrációs könyvgyűjteménye. S ha tétován is, megindult az 1945 utáni anyagok gyűjtése is. (Ez persze mint félmúlt szükségképpen érzékeny terület, s így nehezen gyűjthető: a jövő azonban mindenképpen efelé vezet.) A gyűjtemény egészéről elmondható, hogy a 20. századi szegedi irodalom kutatásának ez adja a legfőbb ilyen jellegű forrásbázisát, s nem egy vonatkozásban az egész magyar irodalom szempontjából is megkerülhetetlen. A lokálisát felülmúló jelentőséggel jár. A fénykép- és fotónegatív-gyűjtemény A múzeum megszervezésekor a fotó még viszonylag új, a régiség patinája nélküli tárgytípusként létezett. S bár Szegeden 1859-től kimutathatóan jelen van a fényképészet (története T. Knotik Márta kutatásai révén viszonylag jól ismert), s a fotónak érdekesség- és dokumentumértéke is hamar nyilvánvalóvá vált - mint papír alapú dokumentumokat - kezdetben nem a múzeum,
