Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)

IV. A Múzeum gyűjteményei

ISMERTETŐ A SZEGEDI MÓRA FERENC MÚZEUMRÓL /jTl

ideig a megyei tanács és a múzeum közös kezelésében volt, majd végleg a múzeum keretei közé került. Ebben az egész országból össze van gyűjtve mindaz, ami a közigazgatás működésének eredménye volt, s tárgy jellegű. Iratok e gyűjteményrészhez nem tartoznak.)

A másik nagy gyűjteményi egység a modern kor jellegzetes papíralapú „tárgyegyüttese”, a nem levéltári gyűjtőkörbe tartozó dokumentumok gyűjteménye. Ennek törzsét az irat-, plakát- és nyomtatványanyag alkotja. Mindenféle „papír” ide tartozik, ennek - a provenienciáját és tematikáját tekintve fölsorolhatatlan - gazdagsága már jellegzetesen a modern kor viszonyaiból adódik. A különböző irat- és levéltárak anyagától elsősorban az különbözteti meg a múzeumi érdeklődésre is számot tartó dokumentumanyagot, hogy itt, ha nem is kizárólagos, de vezető szempont a vizuális fölhasználhatóság szempontja. Ide tehát az az irat, stb. -féleség kívánkozik elsősorban, amely mint „kiállítható” látvány is érdekes. (Pl. a városi építészeti terv- pályázat anyaga, vagy a grafikaként is szemlélhető plakát.) A dokumentumok egy része persze „csupán” forrásértéke révén kerül archiválásra.

Külön említendő meg a történeti adattári dokumentáció, egy hosszú ideje módszeresen épített cikk-kivágatgyűjtemény, amely minden Szegedre vonatkozó kutatáshoz jó segédeszköz, információkat adva szegedi témák kutatásának megkezdéséhez, kiállítások tervezéséhez, stb.

A fotóanyagot jelentősége és részleges különállása okán külön mutatjuk be.

<2 A néprajzi gyűjtemény

Az alapító-igazgató, Reizner János múzeumeszményébe a néprajz nem fért bele. S bár akkor már voltak olyan múzeumok, köztük vidékiek is, amelyekben e tudásterület is képviseltette magát, ő ellenállt a „kívülről” érkező igényeknek. Elutasítás lett a sorsa a jeles szegedi etnográfus, Kovács János javaslatának (1892) is. Változást csak Tömörkény István döntési pozícióba kerülése (1904) hozott. O mint újdonsült igazgató azonnal hozzálátott a néprajzi gyűjtemény megteremtéséhez. Ennek során „a közönség múzeumának néprajzi osztállyal való kiegészítése” céljára az illetékes minisztérium a múzeumnak 25 ezer korona államsegélyt adott. Tömörkény pedig, aki e téren is bírta a „szakma” támogatását (a pesti vezető néprajzosok „Szeged népének kitűnő ismerőjeként” tartották számon), alapos, körültekintő tervezetet készített a

Pipatórium, 19. század vége gyűjtés beindításához. Tervezetében a pásztorélet, a halászat, a vízimalmok mellett a szegedi tanyavilág kialakulásának és fejlődésének, a paraszti lakosságot kiszolgáló városi „kivesző iparágak” tevékenységének a dokumentálását is célként jelölte meg. Tápé, Dorozsma és a „Torontálba levándorolt szegedi magyarság” néprajzának, a gazdálkodásnak s általában „mindennemű parasztművesség”-nek kutatását szintén szorgalmazta. Fontosnak ítélte a népi építkezés, a viselet, az erkölcs és szokások, a népzene, népdal, stb. anyagának gyűjtését is. Tervezte fényképfölvételek és embertani mérések készítését is.

A nagyarányú tárgygyűjtés 1906 nyarán indult meg, s ennek eredményeként 1908 decemberéig több mint ötezer néprajzi tárgy került a múzeumba. E munkába a fő érdem Tömörkényé volt, de segítette munkáját a fiatal Móra Ferenc, valamint az intézet sokoldalú, hasznos „bedolgozója”, Szász Gyula